Főkép


 
Még a legnagyobb íróknak is vannak csekélyebb művei. Persze semmiképp nem a minőség, sokkal inkább a terjedelem és a viszonylagos jelentőség kicsiny voltát értem ezalatt. Tárcák, más szerzők műveihez írt bevezetők, általában véve bármiféle újságírói, szerkesztői és ezekkel rokon megnyilvánulás ebbe a különös osztályba tartozik. A miniatűröket produkáló óriások sorából pedig Mikszáth Kálmán sem lógott, lóghatott ki.
 
Efféle, a nagy regényekhez képest nyúlfarknyinak tetsző, a fantáziára kevésbé támaszkodó írások két, eleve rövid gyűjteményét tartalmazza a Mikszáth Kálmán válogatott műveit közreadó sorozat utolsó előttiként megjelenő kötete. És bár a mű (vagyis művek) sorban elfoglalt helye önmagában némi mellőzöttséget sugall, nem szabad átgondolatlanul hitelt adni holmi látszatoknak. Végtére is ezek a tárcák ugyanúgy – igaz, egészen más módon – értékesek, mint a regények vagy a mikszáthi próza legreprezentatívabb darabjai: a novelláskötetek.
 
A nagy mesélő összetéveszthetetlen, humoros és anekdotázó stílusa, ízes, kissé régies magyar nyelvezete cseppet sem meglepő módon ezekben a távolságtartóbb művekben is rögtön felfedezhető. A kifejezetten tárcaként született, vagyis eleve újságbani publikálásra szánt Igazi humoristák darabjaiban talán még kevésbé, hiszen Mikszáth javarészt csupán objektív összekötő szöveggel egészíti ki, tálalja a közönség elé az itt-ott összegyűjtött humoros megnyilvánulásokat. Kezdő mikszáthistáknak nem is feltétlenül ajánlanám még ezt a kurta kompilációt, mivel egyrészt a címben említett humor nem könnyed vicceket, hanem többnyire gúnyt vagy iróniát jelöl, másrészt pedig a latin és német nyelv ismeretének hiányában több helyen még egyszerűen a szöveg értelmezéséig sem juthatunk el.
 
Annál inkább közérthetőek az Írói arcképek, melyek nagyjából felerészben Mikszáthnak a pályatársak könyveihez készített előszavai. Emellett olvasható még számtalan megemlékezés és néhány kritika is. Ami e művekben közös, az a hatalmas szeretet. Mikszáth mindenkiről igyekszik csupa jót mondani, elsősorban az érdemeket emeli ki, és ugyan jól látja az esetleges hibákat is, bírálata sosem durva vagy könyörtelen, hanem elnéző. Jellemző, hogy a szerző mások hiányosságait jellemzően a körülményekből, az akkoriban még voltaképp évszázados múltra sem visszatekintő magyar nyelvű színházi és prózairodalom éretlenségéből, nem pedig egyéni fogyatékosságokból vezeti le.
 
Az egyedüli kivétel a Gyulai Pállal foglalkozó írás, melyben Mikszáth meglehetősen keményen odamondogat a vitriolos tollú műkritikusnak és irodalomtörténésznek, akit költőként – tőle egészen szokatlan módon – kifejezetten gyengének ítél, és véleményét ezúttal nem is rejti véka alá. „A hóhért akasztják” tipikus esete ez.
 
Sokkalta kurucosabb húzás volt viszont a gróf Keglevich István cenzori működését pellengérre állító és határozatát furfangos húzással kijátszó „A lojális színmű” című Rebellis tárca, melyben Mikszáth épp hogy csak pár szóval felvezeti a kifogásolt jelenetet, utána pedig szó szerint idézi Jókai letiltott darabjának sorait. Ahol a szó szerinti átvétel ilyen nemes célokat szolgál, ott nem pusztán megbocsátható, hanem egyenesen dicséretes, amikor a szerző látszólag mások tollaival ékeskedik.
 
Érdekes alaposabban is megismerni tehát a halhatatlan történetek kiötlőjének másik oldalát, az irodalomhoz és a nemzeti literatúra megteremtőihez mindvégig roppant szeretettel közelítő, megjegyzéseiből ítélve mégis szerfelett jó szemű kritikust, kinek értékes írói arcképeiből kirajzolódik egy egész kor irodalmi életének átfogó tablója, valamint egy kevés a társadalom viszonyaiból is.