Főkép Szentségtörés – vagy legalább ezzel egyenértékű gondolat fogalmazódott meg bennem a mostani Rejtő sorozat 15. kötetének olvasása közben. Ha azon már nem lepődik meg senki, hogy régi magyar szerzők művei szöveggondozás után jelennek meg, akkor vajon eljutunk egyszer addig a pontig, amikor egy kiadó felvállalja, és egy hozzáértő szerkesztő kezére bízza Rejtő könyveit? Erre már nem sok idő marad, hiszen 2013-ban lejár a jogvédettség, és ezt követően bárki kénye-kedve szerint megjelentetheti a többé-kevésbé ismert regényeket, novellákat. Akkora munkát nem jelentene a szerkesztés, mint amekkorát Arany János végzett Az ember tragédiáján, de véleményem szerint ez csak előnyére válna az életműnek. Értelemszerűen nem újraírásra gondolok, csupán a sete-suta mondatok magyarítására, amelyekből azért majd minden regényben van egy-kettő.
 
Itt abba is hagyom az álmodozást, és inkább a megpróbálom felcímkézni ezt a könyvet. Nem is olyan egyszerű feladat, mivel A szőke ciklon részben légiós tematikájú, hiszen a történet vége Afrikában játszódik, s a francia idegenlégió is belekeveredik az ügybe. Részben alvilági, elvégre több csoport is kergeti a két főszereplőt, s ezek tagjai között legalább annyira jellegzetes figurák vannak, mint bármelyik Piszkos Fred történetben. Részben akció, hiszen a negyvenhatodik oldaltól folyamatos menekülés, üldözés és nyomozás zajlik a szemünk előtt, pár kimondottan emlékezetes jelenettel. Mindezeken felül humoros is a könyv, van benne pár zseniális párbeszéd, börleszkbe illő jelenet, és vicces karakter.
 
Kimondottan élveztem a reménytelen szerelmes, Eddy Rancing svájci kirándulását, ami ötletszinten nyilvánvalóan A fehér folt kétbalkezes magándetekívjének európai körutazásával rokon. Ezek a svájciak – legalább annyira lököttek, mint a rómaiak voltak Asterix idejében.
 
Természetesen az üldözéses verseny közben a főszereplők kapcsolata is érdekesen alakul – kifejezetten tanulságos volt nézni, hogy a nők közelében közepesen gyámoltalan angol arisztokrata (sietve hozzáteszem, nem született főrangról van szó, csak oldalági öröklés révén címhez jutott úriemberről) miként viszonyul egy határozott, bár a vezetéssel és a tervezéssel hadilábon álló ifjú leányzóhoz.
 
Rejtő ezúttal az átlagosnál jobb sztorit hozott össze, ami nem túl hosszú, nem túl rövid, ellenben nagyon szórakoztató. A záróbölcsesség pedig esszenciája a szerző élettapasztalattal elegy humorának: „Az életünk olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan.”