Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Mikszáth Kálmán: A fekete város

Noha eredetét tekintve a műfaj nem a magyar irodalmi kánonhoz köthető, a történelmi regény esztétikájáról mégis hazánk fia értekezett a legkimerítőbben. A regénytípusról elnevezett kötetében Lukács György, aki elméleti vizsgálódásaihoz elsősorban Sir Walter Scott és James Fenimore Cooper műveit vette alapul, nagy vonalakban arra a megállapításra jutott, hogy ideális esetben a történelmi regény valóságos, lehetőleg mindössze néhány emberöltővel a megírás jelene előtti történelmi korba helyezett történet, melyben – habár csupán mellékszereplőként – megjelennek valós történelmi személyiségek, a feszültséget pedig a főbb szereplők erkölcsi-politikai dilemmái, és az olvasónak a helyes döntés mibenlétéről való utólagos, bizonyos tudása közötti ellentét adja.
 
Az 1700-as évek elején, tehát A fekete város részletekben való leközlése (1908–10) előtt kétszáz esztendővel játszódó történet első ránézésre igencsak távol esik e lukácsi történelmi regény-ideáltól, ám amint figyelembe vesszük, hogy a mű megírásának egyik célja a Görgey név rehabilitálása, Görgey Artúr tábornok megítélésének és a szabadságharc bukásában játszott szerepének újraértékelése volt, rögtön érthetővé válik a témaválasztás, ahogy megmagyarázhatónak tűnik fel immár az eszményi modelltől való eltérés is. Emellett csökken, vagy teljesen megszűnik a pongyolaságok és szándékos torzítások hitelességrontó hatása, ami miatt pedig sokan és sokszor kritizálták Mikszáth utolsó befejezett regényét.
 
A regény főhőse, a hirtelen haragú Görgey Pál viceispán egy ad hoc vadászat alkalmával meglövi a lőcsei bírót, akit egy királyi dekrétumban lefektetett földszerzési jog miatt a vele lévő lőcsei polgárok kivéreztetnek, ugyanakkor a város bosszút esküszik a gyilkos ellen, elöljárói pedig kihirdetik, hogy mindaddig, amíg e sérelmüket meg nem bosszulják, Lőcse város feketében köteles járni. Közben, szerencsétlen események egész sorozatától kikényszerítve, Görgey Pál leányának, Rozálinak Lőcsére kell költöznie, ahol a kamaszlány beleszeret a nagyreményű Fabricius Antalba, ám frigyüknek így akadálya lesz a város és Görgey között feszülő, halálos ellentét.
 
Akik ismerik Mikszáth anekdotázó, ironizáló, nem egyszer szarkazmusba hajló stílusát, nagyjából sejthetik, hogy a cselekmény kibontásakor az író sok mindenben követi a Jane Austen-féle romantikus komédia szabályosságait. A kibomló szerelem, a házasság előtt leküzdendő akadály, sőt, még a polgári és nemesi érdekek ütköztetése, a két társadalmi osztály erkölcsrendjének és viselkedésének kritikája is rokonítja valamennyire A fekete várost az austeni regényekkel. Ezzel együtt azonban a szerelmi szálra ráveti árnyékát a görög sorstragédiákra emlékeztető bosszú-motívum, ami Shakespeare legkarakteresebb víg- és szomorújátékainak hangütésbeli kettősségét kölcsönzi a regénynek.
 
A mű történelmiségét mindenekelőtt a korhangulat megfestése biztosítja, amit Mikszáth részben valós (bár sokszor kétes hitelességű) vagy kitalált vendégszövegek beemelésével old meg. Jellegzetes még az archaizáló – igaz, sokszor magában a szövegben magyarázott – nyelvezet, a régies szavak és kifejezések rendszeres és tudatos használata, ami különös mikszáthi ízt ad a szövegnek. Az, hogy az író nem moralizál a gyilkosság felett, talán annak betudható, hogy a magyar törvények szerint akár még az ő idejében sem lett volna causa criminalisnak, vagyis bűnténynek tekinthető, ha egy nemes véletlenül vagy felindulásában kioltja egy nem nemes ember életét. És bár a lőcsei polgárok eljárását sem ítéli nyíltan el, a következmények minden szónál többet elmondanak arról, miféle véleménnyel van Mikszáth a megbocsátásra való képtelenségről, a polgári arroganciáról.
 
Különös regény A fekete város, melyet minden hibája és hiányossága ellenére érdemes elolvasni. Talán nem is a teljességgel hihető történelmi atmoszféra miatt, hanem azért, hogy a benne felvetett kérdéseket feldolgozva jobban kiismerhessük saját személyiségünk, saját erkölcsösségünk határait. Mert hiszen az okos ember, amint azt a közmondás is tartja, mások kárából tanul, a történelem pedig – és ezzel együtt a fikció – mindenekelőtt arra való, hogy megtanítsa nekünk, mit ne tegyünk: hogyan ne rontsunk saját sorsunkon és hogyan ne tegyük tönkre a körülöttünk élők életét.


Galamb Zoltán - 2011. július 7.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!