Főkép Szeretek életrajzi regényeket olvasni, főleg, ha különleges személyekről van szó, és a 66,5 centiméter magas kubai énekesnő kalandos élete kimeríti a különlegesség kritériumát. Bár az „életrajzi regény” lehet, hogy kicsit megtévesztő műfaji besorolás… elmondom, miért.
 
Az előszóban Rodríguez elmeséli, hogyan találkozott a könyvtára kiárusításán Cándido Olazáballal, akitől először hallott Chiquita Cendáról. Az öregembertől megkapja a művésznő életrajzát, amit ő maga diktált Olazábalnak idős korában, amikor már visszavonult a nyilvánosságtól. A kézirat néhány fejezete viszont hiányzik, ezért Rodríguez hónapokig találkozgat Cándidóval, hogy kitöltse a hiányzó részeket. Ekkor kezdenek összekuszálódni a szálak, ugyanis Olazábal Victor Hugó-t megszégyenítő kitérőket tett elbeszélésében, ráadásul emlékezete fehér foltjait élénk képzelete színes ceruzáival színezte ki, ráadásul az öreg elmondása szerint „Chiquita... imádta lódításokkal keverni az igazságot, túlzásokkal színesíteni a szürke tényeket”. Ehhez hozzáadódik még, hogy Rodríguez átírta Olazábal feljegyzéseit, igyekezett ugyanis némi rendet teremteni a történetfolyamban, majd az utószóban közli: „Regényíró vagyok; professzionális hazudozó.”
 
Tehát a regény bőségesen tartalmaz fiktív elemeket – bár, az író becsületére legyen mondva, legalább figyelmeztet erre –, lehetetlen eldönteni, mi történt meg valójában és mi a szerző(k) agyszüleménye, de azt se lehet kitalálni, milyen volt az első szövegváltozat, amit Chiquita mesélt Olazábalnak. Valósággal burjánzanak a vadabbnál vadabb jelenségek, események a történetben: bűnronda őshüllő, amely a hátán partra szállítja a Szajnába esett Chiquitát, liliputiak titkos társasága, amely meghatározta a történelem alakulását, világító, lüktető amulett, „leányrablás”, túlvilági üzenet, hogy csak párat említsek. Olvasás közben megfordult a fejemben az az őrült ötlet, hogy Chiquita valójában csak az író képzeletében létezik, de a függelékben szereplő képes dokumentumok – és némi internetes böngészés – megnyugtatott, hogy legalább a regény főszereplője valóságos.
 
A liliputi művésznő születésekor elfért volna egy szivardobozban, szülei minden erőfeszítése és reménye ellenére teste soha nem érte el a korának megfelelő magasságot. Méretét leszámítva tökéletes gyermek volt, kimagasló intelligenciával – háromévesen olvasott, később hét nyelven beszélt, már ha hihetünk a szerzőnek – és szemrevaló, nőies külsővel rendelkezett. Csak hát picike volt: emiatt mindenki lesajnálóan, édelegve vagy leplezetlen kíváncsisággal fordult feléje és az emberek véleménye megegyezett abban, hogy Chiquita (’kicsike’ – eredeti neve Espiridiona Cenda del Castillo volt, keresztnevét Szent Szpiridonról, Ciprus érsekéről kapta) élete mindig rokonai jóindulatától fog függeni és képtelen lesz megfelelően gondoskodni magáról. Az élő hajasbaba, ahogy becézték, viszont kezébe vette a sorsát és a 19. század utolsó és a 20. század első éveiben a varieték és vaudeville-ek népszerű előadójává vált.
 
Antonio Orlandó Rodríguez (vagy Cándido Olazábal, ha úgy tetszik) stílusa olyan, mintha a nosztalgiázó nagypapa mesélné fiatalkori életének legendás anekdotáit, amelyeket élvezettel olvastam, szókimondása és olykor meghökkentő szófordulatai pedig rendszeresen nevetésre késztettek. Ez a történet néhány eseményére is igaz, ami részben Chiquita tűzrőlpattant személyiségének köszönhető; apró termete ellenére karakán, határozott jellem, aki mindenáron véghezviszi azt, amit elhatározott.
 
A regényben számos korabeli híres embert ismerhetünk meg, például Sarah Bernhardt-t, aki – nem kevés emberrel ellentétben – őszinte barátja volt Chiquitának. Emellett érintőlegesen Kuba történelme is szóba kerül, sajnáltam, hogy a korabeli társadalmi és történelmi viszonyok csekély szerepet kaptak a fantáziadús események mellett.