Főkép Nem tévedés a rövid „i” a címben, hiszen az alcím rögtön megmagyarázza, mit kell irtani: a műfordítói figyelmetlenségeket, ostobaságokat, a fáradtságból fakadó sületlenségeket.
Ehhez pedig keresve sem lehetne találni alkalmasabb szerkesztőt, mint a műfordítóként szintén ismert és elismert Borbás Máriát. Hiszen köztudottan a rablóból lett pandúr ismeri legjobban a „szakma” csínját-bínját, ráadásul ez esetben valóban szakmáról, sőt, szakmákról beszélünk, melyek egyike sem kifejezetten könnyű.
 
Amikor belemerülünk egy idegen nyelvű szövegbe, és megkíséreljük magyarra áttenni azt, mintha elfelednénk a saját anyanyelvünket; sokszor evidensnek (és ami a legnagyobb baj, magyarosnak) érzünk egyszerű tükörfordításokat, keresni kell a megfelelő szókapcsolatokat, azon kell törni a fejünket, vajon milyen kifejezésekkel adhatnánk vissza legszabatosabban az eredetiben egyértelműnek tetsző értelmeket.
 
Így eshet meg, hogy a fordításba itt-ott becsúszik egy-egy képzavar; a központozás vagy a szórend átgondolatlan használatából fakadóan két- vagy többértelművé, esetleg egyszerűen furcsává válik egy adott mondat; vagy, ami a lehető legborzalmasabb, értelmetlen zagyvaságnak tűnik magyarul, ami angolul, németül, olaszul, oroszul, satöbbi még tiszta és érthető gondolatnak hatott.
És ilyenkor lép közbe a szerkesztő, hogy kiirtsa a szerencsétlen megfogalmazásoktól a durva félrefordításig az összes szöveghibát.
 
Szerencsés esetben a kiadott könyv már e leiterjakabok és félreérthető fogalmazások nélkül jelenik meg, emlékük azonban nem vész el, mi több, akár az iskolai aranyköpések, megőrződik az örökkévalóságnak, hogy e vicces botlások előbb vagy utóbb, név és bármi más, a forrásra utaló jel nélkül, de mindenképp megjelenjenek, például ebben a kötetben, amely minden valószínűség szerint több évtized szerkesztői nyesegetéseit gyűjtötte egybe.
 
Az időnként képtelen, némelyik esetben rekeszizmot próbáló ferdítések-ferdülések mellé Kelemen István készített humoros illusztrációkat, melyek nagyszerűen kiegészítik a „szerkesztői megjegyzésekkel” tálalt ínyencségeket.

Egy óra (talán még fél) sem kell ahhoz, hogy végigolvassuk a kötetet, de igazából inkább csemegézni érdemes a rengeteg bakiból. Magára valamit is adó fordítónak pedig – hogy a jövőben mindenképp elkerülhesse a hasonló botlásokat – kötelező olvasmány a könyv.