Főkép Őszintén szólva soha nem szerettem igazán, amikor egy jól sikerült regény folytatását a szerző halála után (esetleg még életében) valaki más írja meg, még akkor sem, ha mélységes tisztelettel és alázattal közelíti meg mind a szöveget, mind a történetet.
 
Nem szeretem még akkor sem, ha egyébként a szívemhez közel áll az eredeti alkotás; és akkor sem, ha a folytatás (továbbgondolás) magasan a várt színvonal felett teljesít. Vegyük például Julia Barrett Önteltség és önámítását, ami Jane Austen Büszkeség és balítéletének folytatása, vagy szintén Jane Austen legvitatottabb regényét, A mansfield kastélyt, amitJoan Aiken gondolt tovább Visszatérés a mansfieldi kastélyba címmel.
 
Ilyenkor mindig úgy érzem, még ha csak egy kicsit is, hogy ez nem helyes, mert az új szerző ahelyett, hogy saját ötlettel állna elő, idegen tollakkal ékeskedik.
Persze tudom, hogy sokkal nehezebb helyzetben van az, aki nem saját, egyedi hangján kíván megszólalni, hanem minden erejével és tehetségével azon dolgozik, hogy méltó legyen a nagy előd örökségéhez, de valahogy akkor is ellenérzéseim vannak ilyenkor.
 
Nem volt ez másképp jelen esetben sem, amikor kezembe került a 2007. január 30-án elhunyt Sidney Sheldon Mesterjátszma című regényének folytatása, A kőr dáma, melyet egy brit szabadúszó újságíró és szerző, Tilly Bagshawe jegyez, aki rendkívül ügyesen szőtte tovább a Kruger-Brent Ltd. örököseinek történetét, akik között szenvedélytől és gyűlölettől vezérelt, kíméletlen, olykor gyilkos hajsza folyik az elnöki székért.
 
Kate Blackwell sem volt egyszerű eset, de örökösei talán még rajta is túltesznek. Különösen egyik unokája, Eve az, akivel vigyázni kell, mert szívét és lelkét a minden és mindenki iránti gyűlölet tölti ki, ami akkor szabadul el igazán, amikor kiderül, hogy Kate kizárta őt az örökségből, és helyette ikertestvérére, a gyönyörű és sikeres Alexandrára hagyta a Kruger-Brentet.
 
Ettől a perctől kezdve Eve-et nem élteti más, mint a bosszú. Ennek egyik eszköze, hogy gyereket szül, aki majd visszaszerzi neki a vállalatot, így hát Max már az anyatejjel a család iránti olthatatlan gyűlöletet szívja magába.
Persze ha nem lennének Alexandra gyerekei, semmi gond nem lenne. De vannak. Mégpedig ketten. Igaz, egyikük önként kiszáll a versenyből, a másikat pedig elrabolják, és maradandó károsodást is szenved, de Lexi személyében mégis marad aktív versenyző a színen.
 
Miközben az utódok cseperednek, tőlük függetlenül megismerhetjük a család egy mellékágának képviselőjét, Gabriel McGregort, akinek viszontagságos és kalandos élete a maga nemében legalább annyira érdekes, mint a többieké.
Bár mellékszálnak tűnik, a műfaj ismerői tisztában lehetnek azzal, hogy a fiút nem a véletlen sodorta a regénybe, és valahol, valamikor még komoly szerepe lesz az események alakulásában. Azt persze nem tudni, hogy aktívan vagy passzívan, de ezen a szinten ez talán még nem is annyira lényeges.
 
Látszólag már így is túl sokat meséltem el a történetből, de kérem, higgyék el nekem, hogy ez még éppen csak a felszín, a legszükségesebb információ ahhoz, hogy legalább valami halvány fogalmunk legyen arról, hogy mi is történik a regényben.
Ha viszont ennél többet elárulnék, az írásom célját veszítené, és rövid tartalmi kivonattá válna, amit nagyon nem szeretnék.
 
Maradjunk annyiban, hogy igazi amerikai sorozatba illőek a szereplők és a cselekmény is, bár azt hiszem, hogy a családregények manapság már nem hozzák annyira lázba az embereket, amint annak idején mondjuk a Dinasztia vagy a Dallas, csak hogy a legismertebbeket említsem.
Pedig a Kruger-Brent Ltd. örököseinek története is képernyőre kívánkozik (a Mesterjátszma alapján 1984-ben készült egy minisorozat), kérdés, hogy lenne-e olyan gárda, amely képes lenne visszaadni az eseményeket úgy, hogy azok megfeleljenek a 21. század elvárásainak.
 
Amíg erre a kérdésre nem születik kielégítő válasz, itt van nekünk Tilly Bagshawe regénye, ami garantáltan szerez pár kellemes órát. Közben pedig elgondolkodhatunk arról, hogy vajon van-e gyilkosabb (és egyben szánalmasabb) dolog a hatalomvágynál.