FőképPierre de Siorac még csupán tizenöt éves, amikor apja Samsonnal, a féltestvérével együtt elküldi őket Montpellier-be tanulni. Egyikük orvos, másikuk gyógyszerész lesz, ha sikerül elvégezniük az iskolát. Csakhogy ahhoz oda is kéne érni. Ennek elősegítése érdekében apjuk arra kéri őket, kerülő úton menjenek. Ez hosszabb ugyan, viszont biztonságosabb. Főleg azért, mert hamarabb akad valaki, akihez csatlakozni lehet, nagyobb tömeget pedig már nem igazán háborgatnak sem útonállók, sem egyéb kétes elemek. A két fiú és hűséges kísérőjük, Miroul szót is fogadnak, így aztán megismerkednek Caudebec báróval és kíséretével, akik éppen a pápához igyekeznek Rómába. Kicsit fura a helyzet: három hugenotta csatlakozik egy katolikus társasághoz. Így akár egy korabeli vicc is kezdődhetne. Csak sajnos ez túl komoly dolog ahhoz, hogy vicceket fabrikáljanak belőle. Túl sok vérnek kellett hullania ahhoz, hogy bárkinek kedve legyen humorizálni. Bár manapság már semmi sem szent. Mindegy.

Szóval ott tartottunk, hogy hőseink bőszen igyekeznek titkolni vallási hovatartozásukat. Ez egészen jól megy nekik, így simán elérkeznek Montpellier-be, ahol apjuk egykori mesterénél szállnak meg. Ettől kezdve Pierre idejének nagyobb részét a város, illetve a benne élő hölgyek szépségének szenteli. Gyorsan bebizonyosodik, hogy a két fiú közül ő örökölte apja nyughatatlan vérét, pedig Samson sem panaszkodhat a külseje miatt. Csakhogy neki elég szigorú erkölcsi érzéke van. Éppen ezért nem ő az, aki verekedésbe keveredik és aki hullát lop a temetőből, hanem Pierre. És úgy tűnik, a történelem jelen esetben is megismétli önmagát: a fiatalok éppen olyan sietve hagyják el a várost, mint annak idején édesapjuk. És kalandjaik ez után sem érnek véget, hiszen akaratukon kívül belecsöppennek egy hugenotta lázadásba, ahol is megmentenek egy katolikus püspököt(!), valamint kiszabadítják leendő „szállásadóikat” a banditák fogságából. Kaland kaland hátán, a szegény olvasó meg nem győzi kapkodni a fejét.

Aki ismeri a XVI. századi francia történelmet, az itt-ott felszisszen, amikor Merle a maga mérhetetlen fantáziájával és írói tehetségével a valós adatokat összedolgozza a történelmi tényekkel. Kár, hogy a tankönyvírók még nem jutottak el ilyen mesterségbeli szintre. Esetleg az oktatási reformokat végrehajtók figyelmét is fel lehetne hívni arra a tényre, hogy egy-egy ilyen regényből sokkal többet, és sokkal szívesebben tanulnak a mai diákok, mint a tankönyvekből.