FőképA középkor és a reneszánsz határmezsgyéjének, vagyis a humanizmus korának irodalma lényegében ismeretlen, újra felfedezendő territórium. A 16. század második fele előtt magyar szerzőből meglehetősen kevés akadt, a fordításirodalom pedig erősen torz, archaizáló, finomkodó formában jelenítette meg – megőrzésről még csak nem is beszélhetünk – az idegen nyelven született fontosabb műveket.
 
François Rabelais Pantagruelje hasonló sorsra jutott, és bár a Villon-átköltéseiről híres Faludy György ugyanilyen módon próbálkozott már a regény magyarra való átültetésével, egészen a 20. század utolsó évtizedéig kellett várni, hogy megjelenjen a mű első autentikusnak tekinthető fordítása.
Az eredeti szöveg szellemét érezhetően teljességében megőrző, ténylegesen kritikai fordítás pedig nem jelent meg egészen 2010-ig, amikor is Gulyás Adriennek köszönhetően végre kezünkbe foghatjuk a Pantagruel jegyzetekkel bőven ellátott, friss és eleven magyarítását.
 
S hogy miért fontos ez? Mindenekelőtt azért, mert a vásári komédiák szókimondó és sokszor igencsak trágár humora a mű egyik meghatározó eleme.
Az óriás főhős születését, neveltetését és hősi tetteit elbeszélő pikareszk regény ugyanis bővelkedik termékenységi szimbólumokban, vagyis inkább a genitáliák méreteit és kapacitását erősen eltúlzó hetvenkedésben, és az ivással és emésztéssel összefüggésbe hozható testi megnyilvánulások nyílt, szinte szemérmetlen emlegetésében.
 
Ugyanakkor megmutatkozik Rabelais rendkívüli műveltsége, és a káromkodó, hencegő (száj)hősök fantasztikumba illően mesés kalandjai mellett megismerkedhetünk a humanizmus életszemléletével, életvezető elveivel, ami magától értődően sokkal műveltebb nyelvi megformálást igényel.
De Pantagruel társa, a ravaszdi Panurge is tucatnyi nyelven képes megszólalni hibátlanul, a párizsi diák pedig, akivel összeakadnak, az akkoriban egyetemi tanulmányokat folytatók francia-latin keveréknyelvén beszél.
 
A regény legfontosabb, és egyben legszembetűnőbb stílusjegye mégis az a nyelvi leleményesség, ami valóban csak a legkiválóbb írók, a Shakespeare-ek, Pynchonök, Esterházyk sajátja.
Gulyás Adrienn fordításában hiánytalanul érezhető és élvezhető Rabelais briliáns technikája; ötletes szóalkotásai, a miriádnyi nyelvi, mitológiai és általános műveltségi utalás sziporkázó tűzijátéka igazi szellemi gyönyört és kielégülést adhat az efféle mélységeket és magasságokat váltogató, keverő, vegyítő és egymásba mosó művekre ráhangolódni képes olvasóknak.
 
Habár a késő középkort és a kora újkort semmiképp nem érthetjük már, annak atmoszféráját újrateremteni nem lehet, hiszen képtelenség is lenne, valamiféle ízelítőt azért kaphatunk ebből a számunkra már rég elveszett felfogásból és létmódból, ha a Pantagruelhez fogható remekműveket olvashatjuk a Gulyás Adriennéhez hasonlóan hiteles, élő, tökéletes fordításban.