FőképNem én vagyok az első, akinek feltűnt, hogy mintha eltűnt volna a humor a mindennapjainkból. Egyre jobban értékelem, ha egy könyv megnevettet, ezért is csaptam le a Csintalan istenekre, mert a fülszövegből arra következtettem, hogy ez egy vicces könyv lesz.
És az is. Igaz, hogy harsány kacagásra egyszer sem késztetett, de igenis vannak benne jó poénok, és az egész igen szellemes. Teljesen érthető, hogy Kanadában meg Angliában bestseller lett.
 
A kezdő írónő, Marie Phillips elgondolkodott: mi lenne, ha a görög istenek, akik egy részére bizonyára a legtöbben még emlékeznek általános iskolai tanulmányaikból, még ma is élnének.
De nem ám úgy, mint régen – hiszen ha úgy élnének, akkor ma is virulna számos kultuszuk. Csak ugye az a helyzet, hogy nem hogy kutya nem áldoz már nekik, de az emberek többségének gőze nincs róla, kik voltak, milyen hatással voltak az európai kultúrára.

Így aztán az Olümposz egykori, jobbára csúful egoista lakói manapság London északi részén élnek egy lepukkant lakásban, jószerével egymás hegyén-hátán. A szépség istennője, Afrodité telefonszex vonalat üzemeltet, Artemisz kutyasétáltatással tengeti napjait, Apollón egy tévés jós-show-t próbál beindítani, Erósz rátalált a szívében Jézusra, Zeusz ellenben hosszú évek óta nem mozdult ki a szobájából, és így tovább.

Még Dionüszosznak menne a legjobban, mivel egy közkedvelt bárt vezet egy sikátorban, csakhogy a kenőpénzek, illetve büntetések elviszik a profit zömét. Ja, és persze Arész, a hadisten is elfoglalt, és Hermész (többek között a pénz istene) sem unatkozik...

Akárhogy is, nem csak életkörülményeik, de hatalmuk sem a régi már, és hiába törik a fejüket (már aki, mondjuk főleg Athéné), hogy mit tehetnének, hogy jobbra forduljon a soruk, az olvasónak valószínűleg előbb beugrik a megfejtés, mint nekik...
Igaz, az istenek zömét annyira sem érdeklik a halandók, hogy lenézzék őket. Márpedig aztán csak jön kettő, akik fontos szereplők lesznek véget nem érő életükben.
 
Az meg úgy kezdődik, hogy Aphrodité összekap valamin Apollónnal, és elkezd kavarni, hogy jól megleckéztesse a napistent. Egyebek mellett eléri, hogy Apollón belezúgjon egy nagyjából jelentéktelen, félénk, halandó lányba, akit viszont részint emiatt kirúgnak az állásából.

Alice végül épp az isteneknél talál munkát: ő lesz a takarítónőjük. Csakhogy a lány (mondjuk azt, hogy) barátja, a patkányszerűnek leírt, szintén igen szerény Neil nem viseli túl jól, hogy Apollón nyomul a (reménybeli) nőjére, és akkor ebből is konfliktus lesz.
És aki már olvasott legalább kettő görög mítoszt, netán Homérosz valamelyik művét, azt nyilván nem éri majd villámcsapásként a hír, hogy lesz itt még alvilágjárás is (mi több, világmegmentés!), mielőtt eljő a boldog és örömteli végkifejlet.
 
Szerintem Marie nem csinált semmi igazán újat. Olyan, mintha egy rakás görög mítoszt kevernénk ötletekkel, amiket Neil Gaiman Amerikai istenek és Sosehol című műveiből vettünk, s mellé mércének Douglas Adams két Dirk Gently regényét tennénk meg.

Könnyed, szórakoztató, és a vége felé némi üzenetet vagy tartalmat is hordozó könyv ez, ami talán épp azzal hat, hogy nem akar nagyon mélyen szántani, de mégiscsak több egy felületes, egyszeri, holnapra elfelejthető viccnél.
Nem tetszik jobban, mint az említett Gently cuccok, vagy mondjuk Christopher Moore kevésbé ütős regényei, szóval nem Galaxis útikalauz stopposoknak illetve Biff evangéliuma kategória, de épp elég jó, hogy ne bánjam a ráfordított időt.

Részlet a regényből