Főkép

Tavaly a Corvin Moziban, a Becstelen Brigantyk előtt láttam a Viharsziget előzetesét. A két perces trailer annyira magával ragadott, hogy bár korábban soha nem hallottam Dennis Lehane nevét, erősen elkezdett foglalkoztatni, hogy vajon hol találom meg a film alapjául szolgáló könyvét. Csalódottságomra sem a könyvesboltokban, sem a könyvtárban, de pechemre még az ismerősöknél sem leltem rá a kötetre. Már szinte feladtam a keresést, elkönyveltem, hogy én leszek szinte az egyetlen a baráti társaságból, aki úgy nézi meg a filmet, hogy nem olvasta a könyvet, mikor majdnem egy év elteltével ismét a köztudatba fészkelte magát Martin Scorsese új filmjének előszele, és – legnagyobb örömömre – újból kiadták a Viharsziget című regényt.
 
Nagy lendülettel vetettem magam az olvasásba, hogy még a premier előtt elolvassam a 275 oldalas regényt. És hát nem csalódtam: a történet fordulatokban gazdag, izgalmas, és minden szempontból magával ragadó. Meggyőződésem, hogy minden ember megtalálja benne azt a szegmenset, amit szeret, legyen az krimi, izgalom, összeesküvés-elmélet vagy szerelem. Számomra Lehane teljes mértékig úgy írt le minden részletet, hogy könnyedén a szigetre, az adott szituációba tudtam képzelni magam. Sok más emberrel ellentétben (akikkel beszélgettem a dologról) nekem nem derült ki már az elején a történet csattanója, az események inkább egy nagy összeesküvéshez, egy kormány által támogatott kísérlethez hasonlítottak, semmint egy ember őrült képzelgéseihez. De talán ez is volt a cél, talán az egész könyv erre az alapra épült, az olvasók megtévesztésére, a fordulatok kiépítésére úgy, hogy egyetlen percig se érezzük, hogy a titkok és a karakterek nem azok, amiknek és akiknek hisszük, hogy amit olvasunk, az nem is valóságos – legalábbis nem úgy, ahogy azt elképzeljük.
 
Bár lehetséges, hogy csak én vagyok olyan naiv olvasó, akit könnyedén megvezet az író, de el kell ismernem, velem szinte teljes mértékben véghezvitte azt, amit – valószínűleg – elképzelt, amikor megírta a regényt, hiszen én igaz elbeszélésnek vettem mind a rendőrbírók nyomozását, mind Teddy Danniels szerelmi életét.
 
Remélem mindenki számára egyértelmű volt, hogy eddig a regényről beszéltem. Talán itt az ideje, ha már a film vetítése volt jelen írásom apropója, hogy a képi megvalósításról is ejtsek pár szót, ami nekem egészen másképp tetszett. A legfőbb gondom, hogy sok, általam fontosnak ítélt motívum maradt ki a filmből, amik igenis kellettek volna ahhoz, hogy a film nagyjából ugyanazt váltsa ki belőlem, mint a könyv. Titkon reméltem, hogy a film is legalább annyira izgalmas lesz, bár sajnos egy film szinte soha nem adja vissza ugyanazt az élményt, mint egy igazán jól megírt könyv. Mindazonáltal Martin Scorsese zseniálisan talányos és izgalomban gazdag filmet hozott össze, amiben megtalálható többféle műfaj: szerelmi dráma, átfogó összeesküvés elmélet, pszihotriller. A valódi paranoid összeesküvés számomra elmaradt, a könyvben többet érezhettem mindabból az érzelemből, amit Lehane át akart adni.
 
Ugyan nem mondhatnám azt, hogy Scorsese túl sokat elvett volna a könyvből, de nem látom úgy, hogy pont annyit hozzá is tett volna. A helyszín és a zene megválasztása volt talán a két legjobb döntés, maga a sziget, a nehezen megközelíthető sziklás tengerpart , és a ködből előbukkanó elmegyógyintézet látványa már előre megalapozza azt, hogy maga a néző se tudjon tisztán gondolkodni. A teljes film alatt a hangulathoz teljes kontrasztban álló minmalista dübörgés állandósul. Scorsese páratlanul zseniális elme, de bármennyire is nagyszerű képíró, nem tudja visszaadni ugyanazt, amit Lehane a sorok közé rejtett. Hűen eddigi alkotásaihoz, ebben a krimiben is sejteti a végkifejletet, de amikor már a térdünkre csapnánk, hogy megvan, akkor jön egy olyan végső csavar, amitől ismét rájövünk, Dennis Lehane egyedülálló író.

Részlet a regényből