Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Neil Gaiman: Sandman 2.: A babaház (OG)

A mainstream képregényirodalom csúcsát mind a mai napig a nyolcvanas évek második felében robbanásszerűen megindult „brit invázió" két legnevesebb szerzőjének kultikus mesterművei jelentik: a tizenkét részes Watchmen Alan Moore-tól, és a hetvenöt füzetet megtöltő Sandman-opusz Neil Gaimantől.

Mindkét mű gyökeres változásokat indított el a betokosodott amerikai mainstream comicsban, ám míg előbbi a szuperhősös klisék újraértelmezésével és kifordításával egy ötven éve dédelgetett műfajt rombolt porig, utóbbi a képregényben akkortájt éppen vegetáló fantasyt teremtette újjá.

E két angol úriember, bár közös tőről fakad, bizony olyannyira eltérő (és fontos) irányokat jelent a médiumon belül, mint Freud és Jung a pszichológiában - ebből következően pedig minden képregényolvasó életében elérkezik a pillanat, amikor vagy az egyik, vagy a másik mellett (pusztán belső indíttatásból) elkötelezi magát.

Munkamoráljuk kiolvasható a végtermékből: Moore messzemenőkig precíz, óraműként megkonstruált forgatókönyvei kevés játékteret hagynak a rajzolónak, Gaimant ezzel szemben a lazább szövésű, intuitívabb szkriptek jellemzik.
A kristályos szerkezetű, a mondanivalót a történetnél fontosabbnak tartó Watchmen nem is állhatna távolabb a Sandman csapongó vízióktól hemzsegő, mitológiából ezernyi másik mitológiába hajló álomvilágától, melynek legeslegfontosabb üzenete meg éppen az, hogy a történeteknek felbecsülhetetlen erejük van.
 
Gaiman újságíróból lett képregényíró, és egészen pontosan Moore többmázsás forgatókönyveinek tanulmányozása révén indult el a pályán.
Mint a legtöbben, ő is a brit small press szcénában kezdte, majd rövidesen felfigyeltek rá a tengerentúlon - a Dave McKeannel közös Fekete Orchidea minisorozata után pedig a DC Comics rábízta egy elfeledett, másodrangú szuperhős, a Sandman újjáélesztését. Egyetlen kikötéssel: hogyaz új karakternek semmi köze ne legyen az eredetihez.

Nos, a végeredmény egy többszörösen díjnyertes képregénysorozat lett, melynek egyik epizódját még World Fantasy-díjjal is jutalmazták 1991-ben.

A honi Cartaphilus Kiadó gondolt egy merészet, és előbb három kötetbe szedve megjelentette a Watchment, majd tavaly ősszel útjára indította a Sandman-folyamot is, az eredeti amerikai gyűjteményes kiadások mintáját követve.
Azonban csak most, A babaház megjelenésével kezdheti megérteni a kétkedő magyar átlagolvasó, mi is olyan nagyszerű ebben a mindenki szerint mérföldkőnek tekintendő képregényben.

Sehol az első kötet, a Prelűdök és noktürnök megannyi kínos pillanata, a pályája elején álló Gaiman rutintalanságából fakadó labilis történetszövés, vagy a DC szuperhőseinek teljesen fölösleges beleerőltetése a cselekménybe. Itt már rögtön a prológus, a „Mesék a homokban” briliáns nyitányként funkcionál: egy afrikai törzs újonnan férfivá lett tagja átesik a beavatási szertartás utolsó mozzanatán: végighallgat egy mesét a törzs hajdan volt királynőjéről és annak szerelméről, az Álmok Fejedelméről.

A fejezet – bár nem kapcsolódik a könyv főcselekményéhez, ami Rose Walker, egy átlagos amerikai lány körül bonyolódik – azon kívül, hogy rávilágít Morfeusz (azaz a Sandman, a hét végtelen lény egyike) időtlenségére, egy későbbi nagyon fontos eseménysorozat kezdetének bizonyul majd (mint ahogy sok mellékszereplőről és kisebb történésről is kiderül idővel, hogy nagyobb jelentőséggel bír, mint azt elsőre gondoltuk).

Az ilyen, az aktuális történet medréből kilépő részek a továbbiakban is jellemezni fogják a képregényt – a harmadik kötet például négy, egymástól független mesét tartalmaz, melyekben az egyedüli közös vonás a (sokszor nagyon is háttérbe szorított) címszereplő, Morfeusz azonossága.
 
Pontosan ilyen epizód az „Egyszer fenn, egyszer lenn” című is, amelyben Álom húga, Halál kvázi örök életet ad egy halandónak, akivel aztán Morfeusz – kíváncsiságtól fűtve – minden száz évben egyszer találkozik ugyanazon a helyen, és az idő haladtával lassacskán barátság szövődik közöttük.

Nem csupán tanulságos összefoglalása ez az évszázadok során alapjában véve jottányit sem változó emberi jellemnek és mentalitásnak, de remek kikacsintásokkal dúsított történelmi játék is, mely többek között elárulja, hogy volt képes Shakespeare „oly álmokat szőni, melyek sok évvel túlélték halálát”.
 
Ettől függetlenül A babaház legnagyobb részében Morfeusz a hetven éves raboskodása alatt darabjaira hullott birodalmának utolsó szeleteit igyekszik helyre rakni.
Két rémálomszörny és a legveszedelmesebb rémálom, a Korinthoszi megszökött az álomvilágból - hogy aztán néhány izgalmas, üldözéssel, küzdelemmel és borzongással teli, mesterien megírt fejezet végeztével ismét fejet hajtsanak uruk előtt.

Ám mindeközben egy veszélyes álomörvény is felüti a fejét egy halandó, Rose Walker személyében.
A lány elméje magához vonzza az álmokat, elmossa köztük a határokat, felfordulást okozva ezzel Morfeusz birodalmában - erről szegénynek fogalma sincs, mint ahogy arról sem, hogy az álomúrnak kötelessége megállítani (jobban mondva: elpusztítani) őt. De Rose (és hányatott sorsú családja) még ezen kívül is rengeteg ponton keresztezi a Sandman létsíkokon átívelő vándorútját…
 
Gaiman a lehető legnagyobb természetességgel váltogatja a tündérmese, a horror és a fantasy elemeit, miközben két kézzel merít az angol és világirodalomból, mondákat és mítoszokat vegyít elcsépelt klisékkel – a végtermék pedig minden alkalommal újszerű, meglepő, és kiválóan működik.
Nála megfér egymás mellett a japán és görög hitvilág, Lucifer és Anubisz, a mondák és a történelem. Nincs miért határokat szabni a képzeletnek: elvégre nem az a lényeg, hogy a tündérek, istenek, nem e világi teremtmények valóban léteznek-e, hanem hogy mit képesek mondani nekünk.

És ebben rejlik a Sandman legnagyobb ereje - még ha a képregény vizuálisan időnként nem is annyira magával ragadó (bár Mike Dringenberg tagadhatatlanul jobb munkát végez itt, mint az első kötet illusztrációiért felelős Sam Kieth), az ámulatba ejtő történetszövés mindenképpen az. Ha pedig ez a kötet bizonyít a magyar piacon, még további nyolc, színvonalasabbnál színvonalasabb követi a sorban. Csak győzzük kivárni.


Oravecz Gergely - 2010. május 16.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!