Főkép Annak idején, a nyolcvanas évek végén A Sógun megjelenése legalább akkora durranás volt, mint A rózsa neve. Ráadásul a hatást felerősítette a filmsorozat (Richard Chamberlain főszereplésével), ami ugyan jó volt, de nyomába sem ért a könyvnek, lévén az sokkal részletesebb (például a nindzsa támadás leírása a regényben egy teljes fejezet, míg a filmben pár jelenet csupán), nem is szólva a korabeli élet alapos bemutatásáról.

Ekkoriban vált divattá hazánkban japánul beszélni/tanulni, s minél többet megtudni a távoli ország kultúrájáról (szóval nem a manga/anime őrület volt az első ilyen megmozdulás).
Ez után jelent meg A Tajpan, ami Japán helyett Kínában játszódott, s egy teljesen új világot mutatott be a nyolcvanas évek Isaurán szocializálódott közönségének. Természetesen ez is nagy siker volt, majd következett a Gajdzsin. Ami első pillantásra a két könyv keveréke, hiszen egyfelől Japánban játszódik, másrészt viszont szerepelnek benne A Tajpan egymással vetélkedő kereskedőházai (Struan és Brock). Menet közben azért kiderül, szó sincs újrahasznosított töredékekről, teljesen új történtet kapunk.
 
1862-t mutat a naptár, és az évszázadokon keresztül zárt határok mögött élő ország gyökeres fordulat előtt áll (ami 1867-ben, az új császár trónra lépésekor kezdődik majd), mivel az erős hajóhaddal érkező nyugatiakat már nem lehet pusztán a hagyományok emlegetésével és lenézéssel a határokon kívül tartani.
Haditechnikailag ugyanis a japánok jóval gyengébbek, a hagyományos szamuráj vitézség kevés a modern ismétlőfegyverekkel szemben, ezért mind nyilvánvalóbbá válik, hogy a sógunátus politikája felett eljárt az idő.

Ez persze korántsem volt ennyire egyértelmű akkoriban, hiszen egy évszázadok óta létező és működő rendszerről volt szó. Mondjuk nagy valószínűleg amúgy is bekövetkezett volna valamilyen változás, mivel a társadalom belső feszültségei ekkorra olyan szintet értek el, amit a korábbi módszerekkel már nem lehetett lecsillapítani.
 
James Clavell ebben a történelmi regényében is jó érzékkel vegyíti a valós és a kitalált eseményeket, ráadásul kellő mennyiségben adagolja hozzá a hétköznapi Japánt. Természetesen nem az életképek hitelessége teszi letehetetlen olvasmánnyá a könyvet, hanem a rendkívül szövevényes cselekmény, tele japán-gaidzsin, gaidzsin-gaidzsin, japán-japán ellentéttel.
Mindezt kiegészíti a számtalan váratlan fordulat, no meg a japán specialitásnak számító ármánykodás, aminek köszönhetően rövid és hosszú távú tervek feszülnek egymásnak – az olvasó minden figyelmére szükség van, ha követni akarja a fejleményeket.

Természetesen egyetlen történelmi regény sem lehet meg romantika nélkül, így aztán különféle szerelmi ügyek is felbukkannak menet közben, hogy még bonyolultabbá tegyék a történetet.
De mindez egy pillanatig sem megy az élvezhetőség rovására, Clavell regényeiben nincs szükség olyan terjedelmes magyarázatokra, mint ami mondjuk A rózsa neve végén segített eligazodni a számtalan latin és egyházi idézetben.
 
A Gajdzsinnak egyetlen hibája van csupán – nincs folytatása.