Főkép

Most, hogy elérkeztünk a Merry Gentry sorozat negyedik kötetéhez, kénytelen vagyok felülvizsgálni néhány gondolatomat, amiket a korábbi részekkel kapcsolatban megfogalmaztam. Már tudom, hogy mindenféle előtanulmány és –ismeret nélkül csak akkor lehet élvezni az Unseelie udvarban, azon belül is a Meredith hercegnő körül zajló eseményeket, ha kellő távolságtartással kezeljük.
 
Hogy mire is gondolok? Hát legfőképpen arra, hogy nem szabad a kereszténység előtti ír mitológia felől közelíteni. De még csak Laurell K. Hamilton másik hősnője, Anita Blake felől sem. Hiszen Merry és Anita sokban hasonlítanak ugyan egymásra, mégis vannak közöttük alapvető különbségek. Ilyen például a hatalomhoz való viszonyuk. Ha ezt vizsgáljuk, Merry bizony kenterbe veri a híres vámpírvadászt. De ha az ágyukba fogadott pasikkal kapcsolatos érzéseiket nézzük, akár ikrek is lehetnének.
 
Szóval a sorozat befogadásakor a nézőpontot valahová nagyon messzire, szinte szűz területre ajánlott helyezni, és tiszta, nyitott elmével közelíteni az olvasottakhoz, így ugyanis egészen mást látunk, mint közelről vizsgálva a szereplőket és az eseményeket.
 
Ha jól emlékszem, a sorozat harmadik kötete, A holdfény csábítása kapcsán az arányokkal kapcsolatban voltak problémáim. Akkor azt nehezményeztem – többek között –, hogy kevés a hatalmi harc és a politikai intrika, helyette viszont túl sok a már-már pornográfiába hajló szex. Félő volt, hogy itt is eljutunk addig a pontig, amikor a nemi aktus a deus ex machina szerepét lesz hivatott betölteni.
 
Most, hogy végre túl vagyok a negyedik rész olvasásán, és némileg leülepedett bennem az élmény, örömmel közlöm, hogy Az éjfél simogatása éppen abba az irányba ment tovább, amerre én szerettem volna: kevesebb (ám intenzívebb) szex, kevesebb lelkizés és lényegesen több kavarás a hatalomért.
 
A szereplők is valahogy plasztikusabbak, vagy legalábbis nekem annak tűnnek. Különösen Merry nagynénje, a Levegő és Sötétség Királynője, akiről hirtelenjében nem is tudom eldönteni, hogy gonosz vagy őrült. Esetleg mindkettő egyszerre…
 
A hatalomhoz és a trónhoz vezető úton haladva Merry szépen lassan maga mögött hagyja Los Angeles-t és természetfeletti ügyekre szakosodott magánnyomozói mivoltát, és egyre inkább a faerie legsötétebb trónjának várományosaként kezd gondolkodni és viselkedni.
 
Vagyis belemegy abba az életveszélyes játékba, ami elől annak idején elmenekült. Egyre jobban csinálja ugyan, de akárhogy is nézzük, neki nincs meg az a több évszázados gyakorlata, amivel minden mozdulatát figyelő, ellene irányuló merényleteket tervező és kivitelező ellenségei rendelkeznek.
 
Arról nem is beszélve, hogy a trónt nem csak a börtönéből is szervezkedő unokabátyja, Cel herceg, de a Levegő és Sötétség Királynőjének hatalmát évszázadok óta megdönteni igyekvő Unseelie nemesek is szeretnék megkaparintani, és ezért semmiféle aljasságtól nem riadnak vissza. Még szerencse, hogy Merry sincs egyedül…
 
… bár az mindenkinek, még a szövetségeseinek is „megfekszi” a gyomrát, hogy az ármánykodás felderítése érdekében a hercegnő (természetesen nagynénje, a királynő engedélyével) bevonja az emberi rendőrséget. Persze ha nem akarja magukra haragítani az embereket, nem nagyon van más választása…
 
Az már egy másik kérdés, hogy mit kezdenek egymással az emberek és a nem emberek, illetve hogy kinek a módszerei lesznek gyorsabbak és hatékonyabbak.
 
Miközben Merry minden erejével és igyekezetével igyekszik túlélni az ellene irányuló merényleteket, az Istennő egyre nagyobb hatalommal ruházza fel. Sőt, úgy tűnik, a tündérdomb is kegyeibe fogadta őt. De vajon mindez segíti őt a túlélésben és a hatalomért vívott harcban, vagy éppen ellenkezőleg, újabb, minden eddiginél hevesebb támadásokat von a fejére?
 
Részlet a regényből

 

A szerző életrajza