Főkép Kerülgettem már egy ideje ezt a könyvet, szerettem volna beleolvasni nem csak futólag, mert vonzott is, de nem voltam biztos benne, hogy ezt keresem.

Merthogy nagyon szeretem Jostein Gaarder könyveit, amikben valami felnőtt valami gyereknek magyaráz az életről, a világmindenségről meg mindenről, és most, hogy én vagyok az előbbi, és van utóbbim, és szeretnék neki minél többet minél jobban és szebben átadni, jól jönnek az ilyen könyvek, mármint az olyanok, amik alkalmasint segítenek jobban megfogalmazni a gondolataimat, inspirálnak, ilyesmik.
 
Ebből a szempontból a Levelek Lilynek elsőre csalódás volt. Alan Macfarlane, Cambridge-i antropológus professzor könyve nem olyan közvetlen, szeretetteli és könnyen érthető, mint Gaardertől a filozófia történetét feldolgozó Sofie világa, vagy a Narancsos lány.

Az író, aki nyilvánvalóan irdatlan tudás birtokosa, úgy fogalmaz bármely témáról, hogy az valóban tömör, és egy 17 évesnek alighanem érthető (Lily unokája a könyv írásakor 7 éves volt, de a prof 10 évvel későbbre szánta neki e leveleket, amikorra ő maga már tán túl öreg lesz, netán halott) – viszont nem éreztem benne különösebb személyességet, melegséget.

Idővel ezek is megjöttek, de addigra már felfogtam, hogy nem megfelelő a hozzáállásom a könyvhöz, és ha félreteszem az elvárásaimat, akkor egy rendkívül érdekes, változatos és izgalmas olvasmányban lesz részem, ami gondolkodásra sarkallhat bármilyen korú olvasót, aki egy kicsit is képes és hajlandó elfilozofálni a leírtakon.

Macfarlane gondolatmenetét elsődlegesen az antropológusi mentalitás vezérli. Kiindulási pontja szinte minden téma esetében ez: Lily egy angol, tizenéves lány, akinek olyan a világa és az élete, amilyen, és hogy ez a személyes világ és élet mennyire nem jellemző az egész világot nézve.

Mindenre tud valami olyan példát, ami teljesen elüt az angol kultúrától, civilizációtól, történelemtől és életviteltől – és ami abban a kultúrában (stb.) úgy bevett, megszokott, hovatovább természetes. Ennek megfelelően a könyv legfőbb erőssége az, hogy tágítja az olvasó látókörét.
 
Megeshet azonban, hogy az olvasóban felmerül: OK, Nepálban, Afrikában, az Isten háta mögött, vagy akár Londonban így és így mennek a dolgok, köszi prof, hogy megosztottad velem, de ez önmagában nem sokat segít a saját életemen, megélt problémáimon.
Mint amikor azt mondják, hogy ne hagyj egy falatot sem a tányérodon valami kajából, ami nem is ízlik, hiszen Etiópiában éheznek. Nyilván gazdagítja az embert, ha más népek más szokásairól hall, de attól még az ő életére ez a tudás nem lehet túlzottan nagy befolyással...
 
Az, hogy a Levelek Lilynek rendkívül változatos témák tekintetében, az már akkor kiviláglik, ha az ember csak a tartalomjegyzéket, netán belelapozva a fejezeteken belüli alcímeket elolvassa.
Tényleg van itt minden, szerelem, barátság, félelem, hit, politika, társadalmi ismeretek, történelem, filozófia, pszichológia, meg amit akartok, csakhogy Macfarlane prof mindenhez egész sajátos nézőpontokat vonultat fel, amitől izgalmassá válik a könyv – de elég sok mindenről csak relatíve röviden ír, ami zavaró is lehet.

De pont az a lényeg, hogy az olvasó elgondolkozzon. A könyv rengeteg apró választ ad, de leginkább arra sarkall, hogy a saját kérdéseinkre mi magunk keressük meg a saját válaszainkat, s mindehhez inkább új támpontokat ad, és rávesz, hogy sokszor szokatlan szemszögből nézzük a dolgokat.
 
Bár az író igyekszik objektív lenni, nagyon is átjön, hogy egy angol antropológus sorait olvassuk, aki ha látja is saját kultúrája, civilizációja megannyi hibáját, azért mégiscsak ezt tartja a helyes útnak.
Persze a saját véleményét burkoltabban fogalmazza meg, ha egyáltalán, de épp az objektivitásra törekvés miatt néha ellentmondásos dolgokat is olvashatunk egyazon kérdésről.

Lejön például, hogy Macfarlane a tudományt tartja a világ megismerésének leginkább üdvös módszerének, mégis sok helyütt elismeri annak határait, és azt, hogy nagyon sok minden van azokon túl.
Tetszik például, amit a zenéről, a művészetekről ír. De különben az antropológusi megközelítés is bejön, az, hogy annyi különféle dologról, témáról le tudja vezetni, hogy honnan származik, mint hatott az emberiség életére, történelmére, stb.

Így például megtudhatjuk, hogy a XVIII. századi Angliában azért szorult vissza számos járvány, ami Európa más részein még vígan pusztított, mert az angolok rákaptak a teázásra: felforralták a vizet, amivel alapból megöltek egy halom bacilust, s mellé maga a tea is halom egészséges anyagot, csersavat tartalmaz.
 
Nem tudom, van-e olvasó, aki egyet tud érteni Macfarlane professzor minden szavával, és abban sem vagyok biztos, hogy a 17 éves Lily, meg általában a hasonló korúak valóban mélyreható segítséget kaphatnak ezekből a „levelekből”, de hogy bárkit gazdagít, aki nem hasonló méretű akadémikus koponya, arra szinte mérget vennék.