Főkép Az idén 90 éves Ray Bradbury harmadik novelláskötete volt ez, 1953-ban jelent meg Amerikában, és van benne több olyan sztori is, amiket már olvashattunk magyarul, még más fordításokban. Ám a teljes kötet most kerül kiadásra először.
 
Már címével is megragadja az embert ez a könyv: a W. B. Yeats egyik verséből származó sor számtalan asszociációra nyit kaput, ami illik is ide, hiszen Bradbury annyi mindenféléről ír!

Bár nálunk elsősorban sci-fi íróként tartják számon (és valóban az irányzat egyik legnagyobb, legfontosabb alakja ő), igazából önmaga egy különálló irodalmi fogalom. S ha valakit erről kellene meggyőznöm, meg arról, hogy lényegében szépirodalom, amit Bradbury ír, talán elsőként ezt a könyvet adnám a kezébe.
 
Bradbury-nél mindig az emberen van a hangsúly, az emberin, illetve annak hiányán, és úgy lubickol a legkülönfélébb történetekben, ahogy Ádám és Éva élhetett a Paradicsomban, mikor mindennek nevet kellett adniuk. Gyermeki kíváncsiság, káprázatos intellektus és szinte buddhai megvilágosodottságot idéző humanizmus keveredik írásaiban.
 
Mindazonáltal ebben a kötetben elég sok a borúlátó, sötét tónusú vagy épp szomorú történet, szóljon bár a világban vagy csupán egyes emberekben zajló dolgokról. Aligha lehet véletlen, hogy ez a novellafüzér ugyanakkor jelent meg, mint leghíresebb regénye, a Fahrenheit 451, ami méltán illik Orwell 1984-e és Huxley Szép új világa mellé.

Az olyan novellák, mint „A gyalogló”, „A gyilkos” vagy „A szemétszállító” egyértelműen ebbe az irányba mutatnak (s mind félelmetes erővel festi meg lényegében mai, agymosott, tévébámulós, mobiltelefonálós, rohanó világunkat), de több más írásra is árnyat vetett a hidegháborús időszak, melyben születtek.

A kínai császárról és az embert az égre repítő papírsárkányt megalkotó emberről szóló „A repülő szerkezet”, a szintén távol-keleti miliőben játszódó, két város közötti ellenségeskedést költőien elmesélő „Aranysárkány, ezüstszél, vagy a hátborzongató Hímzés” mind olyan sztori, melyekbe bele lehet érezni az ’50-es évek paranoiás hangulatát.
De nem kell, sokkal fontosabb az, hogy ma mit mondanak, illetve az, hogy ma is mondanak valamit.
 
Ám a kötet annyi mindent rejt még! A nyitó „A Ködkürt” például olyan, mintha Bradbury, Lovecraft hatására elgondolkozott volna a tengeren és azon, mi lakozik a mélyében – és persze teljesen más szemszögből írta, mint amire a természetfeletti horror mizantróp mestere valaha is képes lett volna.

A „Tavaszi boszorka” egyike az általam valaha is olvasott legszebb, legköltőibb, egyben legizzóbb, legszenvedélyesebb történeteknek Bradbury-től.
„A gyümölcs a tál alján” akár főhajtás is lehet a Poe-féle bűnügyi sztorik előtt, míg az időgép segítségével évmilliókat visszautazó vadászok szafarijáról szóló „Mennydörgő robaj” előfutára lehetett a Jurassic Park-nak.

A címadó történet egy expedícióról szól, mely a Nap tüzéből hivatott meríteni, de messze nem annyira szép és emlékezetes a szememben, mint több másik, amikben szinte semmi fantasztikus nincs, hacsak az nem, hogy az akkoriban 30-as évei elején járó író milyen lenyűgözően tudja megragadni és visszaadni az emberi élet apróbb-nagyobb részleteit.

A „Nem látom soha” például „csupán” ennyi: egy bevándorlót kitoloncolnak Amerikából, és a hölgy, akinél addig lakást bérelt, ráébred, hogy sosem találkoznak többé, és ezen elsírja magát.
Az „Emésztő tűz” meg egyszerűen arról szól, mi lakozik egy 18 éves lányban, amikor kezdi felfedezni önmagát és a férfiakat, s mindezt hogy éli meg a nagybátyja.

A „Szél hozott, szél visz el”-ben a negyvenes éveit taposó főhős 12 éves kora óta nem változott: ez valóban fantasztikus, de Bradbury nem szuperhőst csinál belőle, hanem elénk tárja, min mehet keresztül emberileg egy ilyen ember.
„A nagy fekete-fehér mérkőzés” a faji ellentétekről szól, úgy, ahogy csak ez az író tud.

A „Napfény és árnyék”-ban egy mexikói férfi nem nézi jó szemmel, hogy kisvárosukban ledér ruhákba bújtatott nőket fotóznak valami amerikai magazinnak, és nemtetszését egyszerre humoros, intelligens és sajátos módon fejezi ki.

„A kaszáló” Hollywoodról mesél, újfent szokatlan szemszögből (egy díszletekkel teli stúdió lebontása kapcsán), a „Transzformátorház” pedig az egyik legszebb és legkülönösebb történet, amit valaha olvastam a hitről, illetve arról, hogy minden mindennel összefügg. És még mindig nem soroltam fel minden novellát...
 
Bradbury a legigazabb történeteket írja, amiket csak képzelet alkothat. Úgy képzelem, nem ő keresi a történeteket, árgus szemmel, vizslatva járva utcákat, berkeket, hanem azok jönnek elé, mert tudják, ő majd híven és szépen meséli el őket.

A kötetben szereplő novellák:
A Ködkürt (The Foghorn) Roboz Gábor
A gyalogló (The Pedestrian) Pék Zoltán
Tavaszi boszorka (The April Witch) Török Krisztina
A pusztaság (The Wilderness) Totth Benedek
A gyümölcs a tál alján (The Fruit at the Bottom of the Bowl) Pék Zoltán
Láthatatlan fiú (Invisible Boy) Galamb Zoltán
A repülő szerkezet (The Flying Machine) Pék Zoltán
A gyilkos (The Murderer) H. Kovács Mária
Aranysárkány, ezüstszél (The Golden Kite, The Silver Wind) Pék Zoltán
Nem látom soha (I See You Never) Török Krisztina
Hímzés (Embroidery) H. Kovács Mária
A nagy fekete-fehér mérkőzés (The Big Black and White Game) Galamb Zoltán
Mennydörgő robaj (A Sound of Thunder) Huszár András
A tágas kinti nagyvilág (The Great Wide World Over There) Galamb Zoltán
Transzformátorház (Powerhouse) Totth Benedek
En la noche (En La Noche) Gálla Nóra
Napfény és árnyék (Sun and Shadow) Roboz Gábor
A kaszáló (The Meadow) Roboz Gábor
A szemétszállító (The Garbage Collector) Totth Benedek
Emésztő tűz (The Great Fire) Roboz Gábor
Szél hozott, szél visz el (Hail and Farewell) Gálla Nóra
Szép arany almáit a nap (The Golden Apples of the Sun) Roboz Gábor
 
A szerző életrajza

Kapcsolódó írás:Ray Bradbury: Fahrenheit 451 (Bárka Színház - 2011. február 26.)

Részlet a regényből