FőképAzoknak, akik esetleg nem tudnák: a Gyilkos elmék egy 2005-ben debütált amerikai bűnügyi tévéfilmsorozat, ami az FBI Viselkedéskutató Egységének kalandjait követi nyomon.
Különlegessége, ami egyben meg is különbözteti a hasonló bűnügyi sorozatoktól, hogy nem a bűnügyekre, hanem a bűnözőkre fókuszál.
 
Ennyi éppen elég is ahhoz, hogy pozícionálni tudjuk, és eldönthessük, érdekel, avagy nem érdekel bennünket mindaz, amit egy ilyen sorozat kínálhat.
 
Akit érdekel, az valószínűleg több-kevesebb rendszerességgel nézi a televízióban, hiszen hol ezen, hol azon a csatornán lehet elcsípni egy-egy epizódot.
Akit nem érdekel, az valószínűleg soha a büdös életben nem fog megnézni egyetlen epizódot sem, és jó eséllyel a könyvet sem fogja elolvasni. Kézbe venni is talán csak azért, hogy odébb tegye.
 
Pedig érdekes dolgokat tudhatunk meg, ha belenézünk egy-egy ilyen sorozatba, pláne, ha előtte mondjuk elolvastuk John Douglas (az FBI Viselkedéstudományi és Nyomozástámogató Részlegének egykori vezetője, a viselkedéstanon alapuló személyiségelemzés kiváló szakértője) és Mark Olshaker (író és újságíró)  Sorozatgyilkosok című könyvét, esetleg annak folytatásait: a Sötétséget, ami gyermekek és fiatalkorúak kárára elkövetett bűntettekről és elkövetőikről, és a Megszállottakat, ami pedig a szexuális bűncselekményekről és elkövetőikről szól.
 
Mindhárom kötet megtörtént eseteket mesél el, és minden beteges fantáziánál nagyobb mélységeket mutat meg. Úgy gondolom, ha ezeket már olvastuk, minden, ami utána a kezünkbe vagy a szemünk elé kerül, kis túlzással ugyan, de már csak matiné.
 
De térjünk vissza a most tárgyalandó műre, mégpedig a Gyilkos elmék sorozathoz kapcsolódó regényre, ami Max Allan Collins nevéhez fűződik. Neve szerintem nem ismeretlen a magyar olvasók előtt, bár inkább jóféle bértollnokként, mint önálló műveket jegyző szerzőként hallhattunk róla.
 
Ahogy olvasgattam, ehhez a sorozathoz eddig összesen három történetet írt, szóval, akinek ez a mostani tetszett, még legalább kétszer részese lehet hasonló élménynek. Persze csak ha a kiadó is úgy akarja…
 
És ha már a kiadóról beszélünk, nem tudom szó nélkül hagyni azt a hibát, amit a könyv eredeti címében olvashatunk (Junp cut), hiszen a kötet eredeti címe Jump cut, aminek, a másikkal ellentétben van is értelme, hiszen ez egy filmes kifejezés, jelentése pedig: kihagyásos, ugrálós vagy nem kapcsolódó vágás, szóval még a történethez is illik. Csak tudnám, miért nem lehetett a magyar címet is ehhez igazítani…
 
Ám ha képesek vagyunk túltenni magunkat ezen, és nyitott elmével közelíteni a történethez, garantáltan részesei lehetünk egy újabb rémálomnak, amit ezúttal olyan elkövetőknek köszönhetünk, akik a helyi hajléktalanok közül kiválasztott áldozataikat frissen mosdatva, megfésülve és új ruhába öltöztetve hagyják a város (a kansasi Lawrence) különböző pontjain.
 
Miközben a helyi erők kérésére a helyszínre érkező profilozók (az FBI Viselkedéskutató Egységének tagjai) egy kivételesen beteg elmére utaló bűncselekmény felderítésén dolgoznak, a városkában elrabolnak egy fiatal lányt.
Bár a módszer nem azonos a korábbi esetekkel, a csapat tagjai úgy gondolják, az ügyek összefüggnek egymással, és ha nem találják meg időben a tetteseket, a húszéves lány a korábbi áldozatoknál is szörnyűbb véget ér.
 
Miközben számos apró részletből összeáll a tettes(ek) személyiségrajza, a profilozókról semmit nem tudunk meg. Kis túlzással olyanok ők, mint a klasszikus westernek hősei: a semmiből érkeznek, megteszik a közösség érdekében, amire az nem képes, majd távoznak a semmibe.
Persze a sorozat nézői tudnak róluk néhány apróságot, de nem annyit, hogy összejöjjön belőle egy-egy profil.
 
Ez ijesztő, de valahol megnyugtató is, hiszen ők azok, akik megszállottan igyekeznek megismerni a brutálisan elkövetett bűntetteket motiváló tényezőket, feltérképezni az elkövetők személyiségét, hogy ezek segítségével el tudják kapni a tetteseket, és a jövőben meg tudják akadályozni, hogy hasonló szörnyűségek történjenek.
Fogalmam sincs, hogyan képesek nap mint nap ezt csinálni, de örülök, hogy megteszik.
 
Mint ahogy annak is örülök, hogy a Gyilkos elmék című sorozat is „leléphetett” végre a televízió képernyőjéről, és immáron könyv alakban is velünk lehet – bárhol, bármikor. Irány az emberi lélek sötét útvesztője…