Főkép Andrew Nagorski nem történész, hanem újságíró – s ez mindegy előrevetíti könyvének minden erényét és hátrányát. Mivel a negatívumok szerencsére kisebbségben vannak, ezekről ejtek pár szót, hogy aztán nyugodtan méltassam erényeit és persze magát a csatáról is szót ejtsek.
 
A legnagyobb csata címet az 1941-1942-es, Moszkváért folytatott összecsapás kapta, melyben hétmillió katona vett részt, s célja a Szovjetunió elleni villámháború megnyerése, illetve a németek megállítása volt. Ekkora haderő sem korábban, sem később nem vonult fel egyelten hadszíntéren sem.
 
Szóval a hátrányok. Bár a főbb eseményeket Nagorski korrekt módon ismerteti, főként a könyv második felében, a tényleges hadmozdulatokról kevés szó esik.
Térképből is lehetne több, melyek segítenek a helyzet áttekintésében, a csapatok és egyáltalán a támadási irányok elképzelésében. Akit érdekelnek a résztvevő parancsnokok és egységeik tettei, az kénytelen máshol utána nézni a történéseknek.
 
Ez leszámítva azonban egy rossz szavam nem lehet, Nagorski élvezetesen ír, jó érzékkel használ fel korabeli beszámolókat és utólagos visszaemlékezéseket. Szemlátomást fontosnak tartja a résztvevők, és ezáltal a kor hangulatának felidézését, ezeket a hadi eseményekkel egyenrangúan, vagy még azoknál is kiemeltebben kezeli.

Zavarba ejtő bőséggel idéz Sztálin és Hitler, valamint szűkebb környezetük megjegyzéseiből, de a jobb megértés érdekében nem rest visszalépni az időben.
Így szóba kerül Sztálinnak a hadseregben végrehajtott tisztogatása, aminek eredményeként alig maradt tapasztalt tiszt. Ennek káros hatása már a szovjet-finn háborúban kiderült, ahol csak a hatalmas létszámfölénynek köszönhetően sikerült megverni a finneket.
 
Kis túlzással a moszkvai csata a szovjet-német megnemtámadási szerződéssel kezdődött, amit 1939. augusztus 23-án írt alá Ribbentrop és Molotov. A szerződés ellenére mindkét fél tisztában volt, hogy előbb-utóbb összemérik erejüket, mivel hosszú távon elképzelhetetlen a békés egymás mellett létezés.

Ennek ellenére még a legnagyobb egyetértésben támadták meg Lengyelországot, s osztották fel területét. Sőt mi több, Sztálin szinte 1941. június 22-ig, vagyis a Barbarossa hadművelet kezdetéig rendszeresen szállított olajat és élelmet a németeknek.
 
Nagyjából a könyv második felétől egyre gyakrabban bukkannak fel olyan érdekességek, mint például az október 16-i moszkvai pánik, amikor a kormányhivatalok és az üzemek kitelepítése miatt elkeseredett tömegek kedvükre fosztogattak és randalíroztak.
Két napig nem volt erő, aki fellépett volna velük szemben – márpedig ez korábban, a jól működő fegyveres szervezetek és a teljes elnyomás idején elképzelhetetlen volt.
 
Vagy az a tény, hogy a szovjet csapatok nagy részét fegyver nélkül küldték támadásra, s az esetleges meghátrálókat a helyszínen lelőtték a mögéjük telepített NKVD-s egységek (akiknek persze jutott fegyver).
 
Mindent figyelembe véve úgy gondolom, A legnagyobb csata hiánypótló könyv, mivel a háború egy fontos, de mint most is kiderült, kevésbé ismert összecsapását ismerteti némileg újszerű felfogásban.
Ma már elképzelhetetlen, milyen alapossággal írták át az eseményeket Sztálin parancsára – nagyon is valós az 1984-el való hasonlóság.
 
Részlet a regényből