Főkép Kell ennél a kiadványnál jobb bizonyíték arra, mennyire elpusztíthatatlanok az idegenek? 1979 óta jelen vannak a nyugati kultúrában (akkor került moziba a Ridley Scott rendezte első film), s nagyjából ugyanennyi időt töltöttek el a Kárpát-medencében is (1981. január 15-én volt a hazai bemutató).
 
Bár voltak évek, amikor szinte nyomtalanul elrejtőztek az árnyékban, időről-időre felbukkantak, hogy riogassák a nagyérdeműt. Idén újra feltűntek közöttünk, ezúttal képregény formában olvashatjuk kalandjaikat, melyek továbbra is kellőképpen véresek.
 
Az első részről bővebben Hegedűs Tamás írt, de miután az idegenek elbántak vele, most rajtam a sor – hogy meglepődjek.
 
Ezek az Idegenek messze nem olyan csili-vili teremtmények, mint amelyek a mozivásznon, vagy az évekkel korábbi képregénysorozatban (mint például itt) szerepeltek. Azok feketesége csillogott, alakjuk egyszerre sugallt erőt és kíméletlenséget.
 
Itt meg nem. Főként a kötet záródarabja (Kísértet) meghökkentő, mivel felteszi a kérdést: meddig élnek az Idegenek? Korábban mindig frissen kifejlődött lények rohangáltak a préda nyomában, legfeljebb pár évesek voltak, mindegyik ereje teljében.
De tényleg, mi lesz velük száz év múlva? Elaggott ragadozóként ücsörögnek a sötétben? Vagy ennél kevesebb idő adatott meg számukra?
 
Választ ezúttal sem kapunk (ami nem meglepő), viszont pár unatkozó fiatallal együtt a végére járunk egy kísértethistóriának, aminek a befejezése meglepő, de mégsem, hiszen ez mégiscsak egy Aliens képregény.
 
Mondjuk csodálom, hogy az emberiségben még nem alakult ki pavlovi reflex, s nem szaladnak azonmód az ellenkező irányba a Weyland-Yutani társaság logója (vagy mije) láttán.
 
A nagyjából háromszor ekkora terjedelmű Szemfényvesztés szimplán sci-fi, mivel a benne felbukkanó Idegenek pusztán mint külső fenyegetés vannak jelen, nem ők okozzák az igazi bonyodalmat.
 
Korábban említettem, hogy az Idegenek ezúttal nem ébenfekete gyilkológépként szerepelnek, köszönhetően a rajzolók egyedi stílusának, ami eltér a manapság divatos irányzatoktól. Richard Corben (akinek legismertebb műve a Meat Loaf-féle első Bat out of Hell lemezborító volt) zavarba ejtően egyszerű képei érzésem szerint nem illenek ebbe a sorozatba, valahogy nem elég „modernek”, képei elsőre gyerekrajzhoz hasonló valamire emlékeztetnek.
 
Azonban ha alaposabban megnézzük, illetve időt adunk, hogy kifejtsék hatásukat – akkor látszik, nem elkapkodott panelekről van szó (bár a színezést időnként esetlegesnek, uram bocsá’ feleslegesnek éreztem).
Corben inkább az emberek érzéseivel foglalkozik, és hajlok arra, direkt így közelítette meg az Aliens univerzumot.
 
Hozzá képest az argentin származású Eduardo Risso gyorsabban befogadható képeket rajzol, bár a hátterekkel szemlátomást nem sokat pepecselt. Ha mégis választanom kéne kettejük közül, akkor Corben albumokat nézegetnék – szerencsére nem kell döntenem.
 
Az egyik szemem örül, hiszen Aliens képregényt olvashat, a másik viszont szomorú, mivel ennél biztosan léteznek jobb történetek, melyekben nagyobb szerep jut H. R. Giger teremtményeinek. Talán a következő kötetben.