Főkép A Csokoládé című regényével (és a belőle készült filmmel) épp egy évtizede sztárszerzővé vált Joanne Harris magyarul már négy éve olvasható regénye 1610-be, egy a világtól jobbára elzárt francia (fél)szigeten lévő apácazárdába viszi az olvasót.
Bár eredetiben 2003-ban jelent meg, a Szent bolondok első verziója már a Csokoládé előtt megvolt.
 
Utóbbi azért érdekes és fontos, mert így jobban értem, miért érzem úgy, hogy Joanne némileg ugyanazokat a köröket futja benne, amiket több másik könyvében.
Bármilyen jól tárja is elénk a történelmi hátteret (a IV. Henrik francia király meggyilkolása utáni vészterhes idők, az apátság, a vándor szemfényvesztők és színi társulatok világa, stb.), az messze nem olyan lényeges, mint a dráma, a történet, amit Harris elmesél, illetve mint a karakterek.
 
Márpedig azok így vagy úgy ismerősek, akár a Csokoládéból, akár az ugyanezen vidéken, de majd’ 400 évvel később játszódó Partvidékiek című könyvből, stb
A főszereplő itt is egy (jobbára) erős és független nő (Juliette), akinek van egy törvénytelen kislánya, és aki már bőven megtapasztalta, mennyi rosszra képes a világ, azon belül is különösen a férfiak, a képmutató vallásosság, meg hasonlók.
 
És aki mindezek ellenére is képes megőrizni énjét, illetve szerény, jobbára ártalmatlan, inkább segítőkész, semmint ártó varázstudományát, még úgy is, hogy múltja elől menekülve és lánya biztonsága érdekében apácának áll a Sainte-Marie-de-la-mer apátságban.
 
Ennek már öt éve, Juliette (Auguste nővér néven) jól beilleszkedett. A hatalmi játszmáktól, egyáltalán a világ zajától távol eső apátságot egy jóságos és elnéző, idős tisztelendő anya vezeti, így hősnőnk élheti egyszerű, ám szeretetteli életét.
 
Arra, hogy korábban ő volt a Szárnyas Asszony, a lélegzetelállító kötéltáncos mutatványokra képes, varázslatos nő, akit cigányok neveltek fel, utazó cirkuszokkal és színházakkal járta a vidéket és Párizst, egyre ritkábban gondol.
Mígnem egy napon, amikor vándormutatványosok lépnek az apátság területére, meghal a tisztelendő anya.
 
Helyére pedig egy nagyravágyó püspök 11 éves, elkényeztetett, ám szigorú vallási elvekkel telibeszélt fejű unokahúga kerül, aki ráadásul hozza magával gyóntatópapját, a jó vágású Colombin atyát, akiről egyedül Juliette tudja, ki is valójában.
Egy Guy LeMerle, azaz Feketerigó nevű szélhámos, színész, kalandor, Juliette egykori főnöke és szerelme, aki olyan csúful kibabrált vele öt éve, hogy legszívesebben holtan látná.
 
Csakhogy nem leplezheti le, mert akkor az ő titka is napvilágra kerülne, és a lányát is elvennék tőle…
 
Miközben a kislány-tisztelendő anya Isabelle bigott, elvakult, fanatikus vallásossággal igyekszik megreformálni az apátság életét, LeMerle sokkal fondorlatosabb és messzebbre mutató terven dolgozik.
Természetesen a legtöbb apáca imádattal csüng a jó Colombin atya szavain, aki szép lassan többüket is behálózza és saját céljainak szolgálatába állítja, mi több, még Juliette-et is képes sarokba szorítani.
 
Az relatíve hamar kiderül, hogy mik is ezek a célok: bosszút állni Isabelle nagybátyján, ám hogy miért, arra csak nagyon lassan derül fény. Ez az a titokzatos szál, amihez hasonló szintén több Harris regényben előfordul, bár itt nem érzem annyira megrázóan erősnek.
 
El kell ismerni viszont, hogy a fontosabb szerepet kapó szereplőket nem csak egy-két alapvető vonásukkal ábrázolja.
Egyikük sem egydimenziós karakter, például a hasát szerető, nagydarab, kövér nővér, vagy a zárda szépe virágszál is tartogat meglepetéseket. Úgy az olvasónak, mint a főszereplőknek.
 
Maga LeMerle és Juliette sem tisztán gonosz vagy jó, mindkettejüknek vannak olyan vonásai, amik mondjuk egy középkori misztériumjátékban, vagy akár a commedia dell’arte karakterei esetében teljesen kizártak.
 
Emellett Harris remekül kihasználja a helyszín, az összezárt, némileg természetidegen életforma adta lehetőségeket, s szinte kamaradarabot rendez, valóban látványos és sziporkázó utolsó felvonással, és még egyszer megcsavart befejezéssel. Mondhatni, ahogy azt már tőle megszokhattuk.
 
Szóval alapvetően jó ez a regény, elég szórakoztató olvasmány. Mégis úgy érzem, Harris későbbi írásaiban jobban és mélyrehatóbban tudta megfogalmazni gondolatait a nőiségről, a mágiáról, a vallás árnyoldalairól (fontos megjegyezni, hogy nem a vallással meg a hittel van baja, hanem azokkal, akik visszaélnek vele), egyáltalán az életről.
 
Plusz, bár némi kis varázs akad e könyvben is, és a hangulata, az atmoszférája alapvetően rendben is van, ilyen téren sokkal-sokkal többet nyújt más regényeiben. Meg hát az sem tett jót a könyvnek, hogy olyan sokan fordították…
 
Joanne Harris november 16. és 18. között Budapestre látogat, új (valójában második), Aludj, kislány (Sleep Pale Sister) című regénye megjelenése örömére.

Kapcsolódó írás:Bor, mámor, Provance (film)