Főkép

Anthony Burgess leghumorosabb kreációja, a leginkább a vécén, a kitörő bélgázok zajának kíséretében alkotni képes költő, aki a négykötetes Enderby-saga első könyvének végén öngyilkosságra szánja rá magát, a második részben egy sikeresnek mutatkozó pszichológiai terápia szenvedő alanyaként, és a felépülését és újbóli beilleszkedését dokumentáló tanulmány tárgyaként tér vissza új munkakörben (mixerként) és új identitással (az édesanyjától kölcsönzött néven: Disnow-ként). A rehabilitáció érdekében azonban költői késztetéseit is el kell fojtania. Az persze rögtön sejthető, hogy egy efféle kísérlet az ő esetében eleve kudarcra ítéltetett, hiszen csak a megfelelő impulzusok kellenek, és özönvízszerűen robban elő ismét az ihlet, az alkotásvágy. A megfelelő impulzus pedig nem várat soká magára; egy rendezvényt, melyen Disnow/Enderbynek kell majd keverni az italokat, hősünk exének protezsáltjai, a Krucy és a Fix Erek nevű popcsapat tiszteletére szerveznek.

A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a zenekar frontembere, Jod Krucy épp Enderbytől „kölcsönzött” költeményeket adott el sajátjaként, a modernizmus keblén nevelkedett Enderby számára pedig a plágium messze több, mint szentségtörés. A végzetesnek ígérkező találkozás azonban csak a bonyodalmak kezdete. A fogadáson ugyanis valaki merényletet kísérel meg elkövetni Krucy ellen, a potenciálisan gyilkos fegyvert pedig véletlenül épp Enderby kezébe nyomja, akinek – mivel mind indítéka, mind kellő ideje volt előkészíteni a gyilkosságot – menekülnie kell, és ha lehet, minél messzebb, egyenesen ki az országból. Innentől a cselekmény a Beatles korai filmjei, mindenekelőtt a Help! pergő, fordulatos és főként burleszkbe illően blőd üldözéses történeteinek sémáját követi. Mindez azért jelentőségteli, mert Burgess köztudottan nem sokra becsülte a beat zenét, s különösen a liverpooli négyest nem szívlelte. Jóllehet később kibékült velük, vagyis a muzsikájukkal, a tudatos travesztia lehetősége mégsem elvetendő értelmezési lehetőség az Enderby úr külvilága esetében.
 
És közben mindvégig marad az általános tehetetlenség, a költői (és bizonyos szituációkban kevésbé átvitt értelemben vett) impotencia problémája, ami előbb egy fergetegesen humoros epizódban, aztán egy olvasó, fiktív költő és nagyon is valóságos irodalmár számára egyaránt átgondolásra érdemes, szinte már szürreális találkozás, amely különösen a Beatles és az ő nemzedékük által hirdetett spontaneitás, és az Enderby által képviselt modernista elitizmus elsőre nehezen felismerhető ellentétének fényében lehet tanulságos.
 
Ahogy a regény utószavát jegyző Farkas Ákos is megemlíti: az Enderby-tetralógia első két kötete témáját és szerkezetét tekintve is egyfajta diptichont alkot. Mi sem mutatja félreérthetetlenebbül ezt, mint az a tény, hogy míg a Mr. Enderby – bepillantás egy időutazó iskoláscsoport „tanórájával” nyit, addig az Enderby úr külvilága ugyanezzel zárul, és ezzel önmagába visszafordulva kerekedik le a történet. Kinek a humorért, kinek a bölcseleti tartalomért, de mindenképp érdemes elolvasni a regényt, melyben a Burgessre olyannyira jellemző (és voltaképp lefordíthatatlan) nyelvi leleményt egészen kiválóan magyarította Gázsity Mila.