Főkép Jönnek a törökök. Már az előző kötet idején is ott sertepertéltek a szomszédos államok területén, de csak Luxemburgi Zsigmond uralkodása alatt erősödtek meg annyira, hogy közvetlenül a határainkat fenyegették, sőt, több ízben is betörtek hazánk területére.
 
Ezért aztán 1389-től kezdve majd minden év a velük való hadakozással telt. A legemlékezetesebb az 1396 évi hadjárat volt, aminek során egészen Nikápolyig jutottak az egész Európából összesereglett vitézek, azonban éppen a sokféle csapat közötti összhang hiánya, valamint a döntő csata kapcsán elkövetett hibák miatt a keresztes had katasztrofális vereséget szenvedett.
 
Királyunk is csak a szerencsének köszönhetően menekült meg, hogy aztán hajóval a Balkán-félszigetet megkerülve Dalmáciában lépjen ismét hazai földre.
 
A vereségnek két, hosszú távú következménye lett. Egyrészt nyilvánvalóvá vált, hogy a Magyar Királyság egyedül, de még kontinentális segítséggel sem képes támadóan fellépni a törökök ellen, így a következő évek a hatékony védekezés kialakításával teltek.
 
Másrészt – és ez az előző folyománya volt –, a nemesség addigi előjogát, mely szerint nem köteles a határokon túl harcolni, az 1397-es temesvári országgyűlésen eltörölték. Sőt, mi több elrendelték, hogy a földbirtokosoknak a jövőben – jobbágyaik számától függően – katonát kell állítaniuk.
Ezzel gyakorlatilag az európai államok közül elsőként hazánkban jött létre állandó hadsereg. És még ez is kevés volt a sikerhez.
 
Ezért aztán több kiegészítő megoldást is alkalmazott Zsigmond, például 1429-ben ismét behívta az országba a nem sokkal korábban hontalanná vált Német Lovagrendet (emlékeztetőül, Zsigmond ekkor már német király is), akik azonban pár év alatt akkora veszteségeket szenvedtek, hogy feladatukat többé nem tudták ellátni.
 
Más uralkodónak már ekkora kihívás is sok lett volna, azonban Zsigmond ezen kívül megerősítette a kezdetben jelképes uralkodói hatalmát, megszűntette a keresztény egyházszakadást, leverte a huszitákat, megbirkózott a magyar polgárháborúval, az ellene lázadókkal, s mintegy mellékesen számtalan diplomáciai szövetséget kötött.
 
Támogatta a városiasodást, a kereskedelmet, kiépítette azt a hivatalrendszert, amely biztosította, hogy távollétében is működőképes maradjon az ország. Legfontosabb célját azonban nem tudta megvalósítani – utód nélkül halt meg 1437. december 9-én.