Főkép

A német hadvezetés a sztálingrádi és moszkvai vereségek után úgy gondolta, hogy az 1943 nyarán indítandó Citadella hadművelettel egyszer és mindenkorra összezúzza a Vörös Hadsereget. A döntő ütközetre legalkalmasabbnak az arcvonalukba Kurszknál benyúló területet látták, ezért a német hadigépezet minden elérhető erőforrását ide koncentrálta. Csak azzal nem számoltak, hogy a Szovjetunió szép lassan fel tudott készülni a várható német offenzíva visszaverésére.

1943 nyarán a Wotan SS Rohamezrede Hamburgban állomásozott - pihenés és feltöltődés céljából, hogy aztán Hitler ismét a legszükségesebb helyen tudja bevetni őket. A beígért utánpótlás némi emberanyag és vadonatúj Tigris tank képében meg is érkezett, mégpedig nem sokkal a Szövetségesek egyik bombatámadása előtt, ami után a csapat tagjai a rendcsinálást és a mentést kapták feladatul.

A lebombázott város és az elpusztított civilek látványa olyan mélyről fakadó erőt indukált a katonákba, hogy mindannyian hinni kezdtek a küszöbön álló keleti offenzíva sikerességében. Így nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a Wotan borzalmas hatékonysággal vetette bele magát a kurszki csata sűrűjébe. Ám ahogy egyre-másra törik át a védelmi vonalakat, úgy kell szembesülniük egyre nagyobb veszteségeikkel, az erősödő orosz ellenállással, amely ráadásul folyamatosan növekvő utánpótlást kap. Aztán bekövetkezik a kiábrándító nap, amelyen világossá válik számukra, hogy a velük szemben felsorakozó több ezer tankot és több százezer embert soha nem fogják legyőzni…

Az Acélkarmok ugyan viszonylag könnyedebb stílusban íródott, nálam ez a tény mégis valahogy teljességgel eltörpült a mérhetetlen borzalom, pusztítás és gyilkolás olvastán. Már a kezdő hamburgi bombázás is olyan megrázó elevenséggel idézi fel a történteket, hogy egy jobb érzésű ember minimum beleborzong. Erre jött az egyik lezuhant angol repülőgép személyzetének Wotan általi lemészárlása, amely tovább fokozta az elborzadásomat. Aztán a kurszki csata alatti időszak mozzanatait is egyre inkább az elállatiasodó, már-már őrületbe, mészárlásba forduló gyilkolás képei borítják el.

Talán egyedül Schulze az, akinek sorsát követve kiszakadunk a háború véresen őrlő malmaiból. Ő, ahogy az már az SS páncélosezred lapjain is olvasható volt, elég régóta a dezertálás gondolatával foglalkozik. Most, látva a hadsereg eddigi vereségeit, a háború értelmetlenségét és hiábavalóságát, úgy dönt, hogy kiszáll. Ez a mozzanat a regény egyik legfontosabb pontja. Schulze felettese, Kuno von Dodenburg még most is hisz a nemzetszocialista eszme és Németország győzelmében. Ő még nem jutott el addig a pontig, hogy belássa tévedését, viszont van benne annyi tisztesség, hogy beosztottját nem küldi a halálba, hanem csak annak rendje és módja szerint lekapja a tíz körméről. Aztán ahogy egyre inkább nyilvánvalóvá válik az elkerülhetetlen vereség, von Dodenburgban is kezdenek megfogalmazódni ugyanazok a gondolatok, melyeken Schulze rágódik.

Aki olvasott Kesslertől a Wotan SS Rohamezredéről szóló könyvet, az valószínűleg nem fog meglepődni, aki viszont most kezd neki, annak csak azt tudom mondani: akad ebben a történetfolyamban könnyedebb hangvételű is.