Főkép

A Tombol a hold Peter Marshall második regénye. Első, önéletrajzi ihletésű műve 1963-ban jelent meg Két élet (Two Lives) címmel, és már előre jelezte azt a problémakört, amely lángra lobbantotta az író képzeletét. Fiatalon maga is megbetegedett gyermekparalízisben, tehát személyes élményei alapján hitelesen tudta ábrázolni azoknak a fiatal, életerős embereknek az életét, akiknek ugyanezzel a tragédiával kellett szembenézniük, mégpedig éppen akkor, amikor megkezdték volna önálló életüket a világban.

Az írói ambíciókat dédelgető munkásfiú, és a jó házból való úrilány jó eséllyel soha nem találkozott volna egymással, ám egy tragédia folytán mindketten egy mozgássérültek számára fenntartott otthonban kötöttek ki, ahol egymásba szerettek, és ezzel nem csupán felrúgtak minden társadalmi konvenciót, hanem harcot indítottak az élet teljességéhez való elidegeníthetetlen jogukért is. Harcuk dühödt, indulatos és elkeseredett, mindemellett mélységesen emberi hitvallás a másság elfogadásáért. És másság alatt ebben az esetben nem csupán a mozgássérülteket, hanem mindenféle, az általános társadalmi normától eltérő embert értek, legyen az hippi, rocker, punk, fekete, barna, fehér vagy sárga, süket, vak, vagy bármilyen más testi hibával rendelkező, esetleg másmilyen vallást valló, másként gondolkodó ember.

Bruce és Annette harcának legfőbb hajtóereje éppen a bebetonozódott társadalmi normák iránti gyűlölet, a kispolgári mentalitás iránt érzett parázsló harag. És az ad nekik erőt ahhoz, hogy mindenkivel szembeszálljanak – önmagukért. Saját életükért. Harcuk, ismerve a társadalmi normák szilárdságát, nagyjából annyira tűnik megnyerhetőnek, mint Don Quijote szélmalmokkal szemben vívott harca, de éppen ezért szép és nemes. Mert, bár kilátástalannak tűnik, mégsem reménytelen, csupán rettenetesen nehéz. Vagy talán még annál is jobban.

A fiatal szerelmesek küzdelme pedig éppen Peter Marshall személyes élménye miatt teljességgel hiteles. Ráadásul a regény megírásához választott stílus, az olykor már-már vulgáris, máskor szinte túlburjánzóan romantikus, különleges metaforákkal és asszociációkkal szabdalt mondatok ellenpontozzák, és egyben felerősítik a mondanivalót. Amelyben természetes ott lapul az is, hogy az ember akkor válik önnön eszméinek árulójává, ha engedve a társadalom nyomásának először csak abbahagyja, majd megtagadja a harcot mindazért, amiben hisz, ami fontos számára, ami adott esetben az életét jelenti. És ekkor, de csakis ekkor áthalad a társadalom húsdarálóján, és beleolvad a felismerhetetlen masszába – megszűnik egyéniségnek lenni. Megszűnik önállóan létezni.

A közvetlen élményből táplálkozó, szenvedélyes történet a filmkészítőket is megihlette. Ennek eredményeként 1972-ben filmet készítettek belőle. Ami sajnos nem tudta visszaadni mindazt, ami a regényben egyértelműen olvasható, ezért, mint film, semmivel sem emelkedik ki a nagy átlagból. Sajnos.