FőképHa film lenne, akkor biztosan Mickey Rourke játszaná a főhőst. Vagy Bruce Willis. Amolyan igazi lepukkant magánnyomozó irodából indulunk, ahol csak egy jobb sorsra érdemes, ám valahogy karriert építeni nem tudó, de mégis nagyon tehetséges és elszánt ember tud – természetesen egyedül – dolgozni.
Jön a titokzatos megbízó, aki a maga ormótlan módján még az olvasónak is elárulja magát, aztán persze kiderül, hogy ő csak egy rendkívül apró láncszeme a próbatételnek, hogy vajon emberünkben tényleg meg lehet-e bízni.

A könyv első kiadását 1962-ben élte meg, és akkoriban még az ilyen nagyon lovagias, talpig becsületes, nagydarab, nem túl fiatal detektívek nem mentek ki annyira a divatból. Aki szintén Albatrosz könyveken nőtt fel, az már sejti, miről beszélek.

Az „Ügy” kényes, szupertitkos, és veszélyben a világ. A nyomozó flegma és persze kiderül, hogy egyébként van egy jóval fiatalabb gyönyörű felesége.
A rendőrfőnöknek nem tetszik a detektív, de egy csomó beosztottjának igen, amiből arra következtethetünk, hogy csak a hatalommal van baja emberünknek, nem a világgal.

Továbbá egy szuperbiztonságos laboratóriumból (amit persze az állam tart fent) szuperfertőző és nagyon halálos vírusnak kelt lába (a rendkívül szerény, Apokalipszis nevűnek), és annak, ami ottmaradt, sem örülne senki.
Ebben a laborban dolgozott hősünk, mielőtt önállósította magát. „Csakis ő találhatja meg az eltűnt vírust, melynek keresése közben Anglia gyönyörű vidékeit járja, háborús sérülésére ügyet sem vetve, büszkén és céltudatosan. Rettegjetek! ” szólt volna a reklámszöveg, ha mégis inkább Bogart játszotta volna a főszerepet. De tényleg.
Nincs olyan momentuma a könyvnek, amiről legalább feltételezni tudnánk, hogy ma is megtörténhetne. Persze ez nekem nagyon tetszik, és Maclean meg ehhez nagyon ért.
 
Tehát adva van egy igen kényes szituáció, amit Cavell magánnyomozó úr a maga sietős és célratörő módján kezel, miközben az olvasó megismeri a labormunkatársak „rendkívül izgalmas” életét.
Minden olyan esetben, amikor a nyomozásról van szó, mi is csak kicsivel többet tudunk meg, mint a rendőrök, de nem annyit, amennyit a főhős.
Persze a rendőrök egyszerű bábok a szuperzsaru kezében, akiről kiderül, hogy szuperkém is volt, tehát ő a megtévesztés mestere! (Szegény egyszer bújik álruhába és akkor is lebukik.)
Természetesen tényleg egy háborús sérülés miatt fájlalja a lábát, úgyhogy ha nem is szuperhős – a képregényi értelemben –, de a háború hőse, az biztos. De tényleg.

Annyira szuperember ő, hogy nem is értjük, hogyan élhet közöttünk. A modorát kivéve persze, mert a jobbikat szigorúan öregeknek, gyerekeknek és a feleségének tartogatja. Aztán szerencsére a végkifejlet előtt jól leütik – lehet, hogy már Maclean-nek is sok volt? –, és egy időre így helyrebillen a világ.
 
A főhőstől elvonatkoztatva – mert ez csak ma nem menő, meg nekem egyébként is tetszik – a detektívregény szereplői mind-mind normális figurák, akik csak Cavell mellett mutatnak kevésbé előnyösen.
Kivéve a feleségét, mert a család az szent, a feleségek meg istennők.
A történésekről nem árulhatok el túl sokat, mert – és ehhez megint nagyon ért Maclean – tele vannak mindenféle csavarral. Annyit persze mindenki tud, hogy valahogy jól fog elsülni a dolog, de hogy odáig hogyan jutunk el? Krimihez méltóan, sohasem a legrövidebb úton.