FőképNem kell mindent elhinni, amit a könyvborítón olvas az ember. Nem kell beleesni abba a csapdába, hogy ha valamit Iain Banks, Neil Gaiman és China Miéville ajánl, attól az automatikusan jó lesz.
Mindezt óvó jó tanácsként mondom, mert én viszont elkövettem a hibát. A Fény olyan rétegolvasmány a tudományos-fantasztikus irodalom olvasóközönségének számára is, hogy kevesen lesznek, akiknek maradéktalanul elnyeri a tetszését, azok viszont falni fogják.

Harrison könyve erősen tudományos, és csak másodsorban fantasztikus. No, azért ne aggódjon senki, futurisztikus technika, űrhajók és lepukkant peremkerületek, neonfényben fürdő bárok és látnokcirkuszok is megtalálják a maguk helyét ebben a regény-egyvelegben.

Sőt, még egy misztikus, gyilkosságokra bujtó lófejű teremtmény is megfér a csillagközi kolóniák és a techno-argó mellett. De hogy esztétikus egységet alkotnának?

Elvileg nem is ez volna a cél. A három szálon futó cselekményt összekötő elem és a mű legnagyobb ígérete a különféle húrelméletek, új és eddig érzékeletlen dimenziók felfedezései és irodalmi alkalmazásai volnának.
Amikor viszont Harrison prózára ülteti át a tudományos világban is még fantasztikumszámba menő, de bizalomgerjesztő találgatásokat, azokból nem lesz érdekes szöveg.

A regény korunk „jöhet bármi”-szellemiségét idézi az egymással homlokegyenest ellenkező tudományos elméletek szabados vegyítésében, amiben egyes kritikusok Harrison zsenialitását látják megnyilvánulni, én viszont kényszermegoldást vagy naivitást, attól függően, hogy hisz is benne, vagy csak szükségét érzi, hogy egy mindent átfogó elmélet illusztrációját adhatja/kellene adnia.

Nem pusztán azért, mert - a húrelméletek való világi igazolásához hasonlóan - nagyon nagy energiára van szükség ahhoz, hogy észlelni tudjuk rejtett jelentésrétegeit, hanem azért is, mert egy egyszeri regényolvasás szintjén nem szoktunk nagyítóval passzusokat elemezgetni.

Az író által alkalmazott nüansznyi fogások teljes feldolgozásához ezeket a bekezdéseket egy nagy hadronütköztetőben kellene összevetni.

Ami viszont sokkal szembetűnőbb, hogy az író hatásvadász módon törekszik a kegyetlenségre és az érzéketlen világ kibontására.
Nem azt mondom, egy-két jól meggyilkolt-megcsonkított hulla feldobja a leglaposabb regényt is, de amikor egyik főhősünk világvége-hangulatban, tendenciózusan nőket gyilkol, és mindezt a lókoponyájú, Nyűrő névre hallgató dimenziók feletti entitás kényszeríti rá, akkor azért elgondolkodom, hogy főhősünket nem Donnie Darkónak hívják-e véletlenül.

Szerencsére nem; abban a filmben kevesebb volt az erőltetett ágyjelenet, amik ráadásul karaktereink jelleméhez, életüknek ürességéhez sem tesznek hozzá már semmit. Klisékké váltak ezek a fogások.

Ebből következik a science-fiction korba ágyazottságának másik problémája is: gyakorlatilag az egyik legkevésbé időtálló műfaj, ha az író képtelen az emberi nemről valami kellemetlent és húsbavágót mondani. Harrisonnak nem sikerült.
Ha megkapó is, ahogy a távoli jövőben játszódó szálakban felbukkannak a késő huszadik század művészetére tett utalások, mégsem hitelesek.

Ugyanígy papírvékonyak mellékszereplői, és az egyes szálak központi figurái sem váltottak ki belőlem felületes érdeklődésnél többet.

Egyetlen mentsége, hogy nagyon jó mondatokkal tud pontos prózát írni. Mikor a tartalmat elfeledjük, és egy pillanatra csak a szavak sorára figyelünk, rögvest előbújik a szerzőből az irodalmat szeretni és művelni tudó író.
Azok, akik képesek elnézni, hogy miről is szól a könyv, a próza sodrásának pedig engednek, egymás után fogják pörgetni az oldalakat.

Ez sem felületes vagy hanyag viselkedés a regénnyel szemben, de a mélységi megértés reményét én a könyv végére érve adtam fel, amikor az tudatosult bennem, hogy ha másodjára is elkezdeném, semmit nem változtatna olvasási stratégiámon. Talán egy másik dimenzióban.