Főkép

Minden nő életében vannak dolgok, amiktől retteg. Nem feltétlenül azért, mert annyira félelmetesek, egyszerűen azért, mert nem akarják, nem úgy akarják, nem akkor akarják, vagy ki tudja. Nos, Anita Blake, a rettegett vámpírvadász sem kivétel. Ezúttal azzal a nem éppen elhanyagolható problémával találja szemben magát, hogy nagy valószínűséggel terhes. Bár hogy hét ágytársa közül kitől, arról fogalma sincs.

Ami persze nem vet rá túl jó fényt, de hát ki a fene foglalkozik ezzel. Merthogy ő nem, az biztos. Annak ellenére sem, hogy egyetlen „barátnője” mindenféléket a fejéhez vág. Persze képletesen. Szóval Anita kétségbe esik. Ami a maga nemében azért nevetséges, mert amikor mindenféle szörnyűséges természetfeletti vagy ki tudja milyen lényekkel kell megküzdenie, nagyjából a szeme sem rebben.

Ráadásul az sem könnyíti meg a helyzetét, hogy a pasijai előtt titokban szeretné tartani a dolgot, amíg bizonyosságot nem szerez, ám ez nem is olyan könnyű feladat, ha nagyjából egyetlen szabad, magányos perce sincsen. És persze mindez a lehető legrosszabbkor történik, hiszen éppen most lép fel St. Louis-ban a világhíres vámpír balett-társulat, és a nagy eseményre minden valamire való vámpírúr hivatalos - családostól, kíséretestől, mindenestől.

Ami ugyebár nem kis kihívás, ha figyelembe vesszük, hogy a vámpírok nem éppen azok a barátságos, hatalomvágytól mentes lények, ezért még akkor sem szabad hinni nekik, vagy bízni bennük, amikor alszanak. Persze jelen esetben érdekük, hogy jó benyomást tegyenek, hiszen pomme de sang (táplálékforrás) jelölteket hoztak magukkal Anitának. Aki természetesen nem igazán örül a több irányból érkező megkülönböztetett figyelemnek. Merthogy időközben minden vámpírok öreganyja is meg-meglátogatja álmában.

De hiába a berzenkedés, a tiltakozás, vannak dolgok, amiket muszáj megtennie, akkor is, ha egy cseppet sem akarja azokat. Bár ha jól emlékszem, jó pár kötettel korábban nem lelkizett volna ennyit, hanem a tőle megszokott vérmérséklettel intézte volna az ügyeket. De sajnos ez az Anita már a múlté, és a dolgok jelenlegi állása szerint esélyünk sincs arra, hogy visszakapjuk.

Ideje tehát megbarátkoznunk az egyre nagyobb metafizikai hatalommal rendelkező, ám egyre bizonytalanabb, lelkizősebb vámpírvadásszal, aki lassan nem lesz több egy közönséges kefélőgépnél, és akit már egyáltalán nem zavar, hogy vámpírokkal és likantrópokkal közösül - egyszerre akár többel is. Ez pedig elég ijesztő.

Persze ha mégsem sikerülne megbarátkoznunk az események ilyetén alakulásával, még mindig választhatjuk azt, hogy beszüntetjük a sorozat olvasását. Bár akkor soha nem fogjuk megtudni, meddig és mivé fajulnak a dolgok.

Én magam sem tudom, melyik esetben járunk jobban. A kevesebb talán ez esetben is több lenne (lett volna).

Részlet a regényből

 

A szerző életrajza