Főkép

Meglepően jó - hoztam meg örömteli ítéletemet a könyv elolvasása után. Egyáltalán nem gondoltam, hogy megannyi Shadowrun regénnyel a polcomon még érnek meglepetések, pedig így jártam.

Az Utóhatás visszakanyarodik a jó öreg SR hagyományokhoz, mely szerint fenébe a világmegváltással és az önzetlenséggel, ezeknél sokkal fontosabb a napi túlélés. A felébredt világ rosszabb, mint az „alvó”, a szabadjára engedett cégek pedig nem éppen humánbarát felfogásukról ismertek.

Az árnyvadászok, a hajdani törvényen kívüliek modern utódaiként sertepertélnek a teljes szabadságot biztosító homályban, ámde ennek nagy ára van, hiszen esetükben a létbizonytalanság életveszéllyel párosul.

Az aktuális történet egy alkalmi társulásról szól, akik szerfölött könnyű megbízást kapnak (üvegházi növényeket kell elemelniük), sőt, mi több, viszonylag egyszerű módon meg is szerzik a zöldeket. És a gondok itt kezdődnek: a megbízó kavar, a kárvallott cég megdühödik, a rendfenntartó Lone Staros őrmester pedig szagot fog. Ráadásul a háttérben még mások is sütögetik a pecsenyéjüket, aminek eredményeként az árnyvadászok egyik szorult helyzetből a másikba kerülnek.

S ha mindez nem lenne elég, még köztük sincs minden rendben (ez az átka az alkalmi társulásnak), hiszen mindenkinek megvannak a maga titkai, melyeket nem oszt meg a többiekkel, pedig az életükről van szó. Talán még az ork rigólány a legtisztább ebből a szempontból, ellenben a modora még csiszolásra szorul.

Remélem az eddig leírtakból is kiderül, klasszikus Shadowrun meséről van szó, ahol nem tudni, miféle kavarások zajlanak a kulisszák mögött, de azt tisztán látszik, mindennek az árnyvadászok isszák meg a levét.