Főkép

A Star Wars könyvek többsége jól sikerült és szórakoztató, ritka viszont az, amit olvasva úgy érezhetjük: ez valóban ráfért már a rajongókra. Mert megérdemelték. A Sötét Nagyúr tehát minden szempontból hiánypótló darab, csak ráadás, hogy még izgalmas is.

Szerintem nem tévedek túl nagyot, ha úgy gondolom, minden fant érdekel Darth Vader sorsa: milyen utat járt be a harmadik rész és a Csillagok Háborúja között, milyen változásokon ment keresztül, mire eljutott a kezdő Sith-ből az univerzum szerte rettegett hadvezérig. Nem is elsősorban a környezet reakciója – bár a szerző ezt baromi hatásosan oldotta meg –, sokkal inkább Vader belső világa.

A harmadik epizódban Lucas és stábja kiválóan megoldotta a hitehagyott Jedi átalakulását, bár az időkorlátok miatt egy kicsit hirtelennek tűnik, ahogy az egyébként jó fiú Anakin egy nő miatt – jó, igen, ennél egy kicsit összetettebb, de mégis… – felad mindent, amiért addig harcolt, és elszegődik egy gonosz, hatalom ittas manó mellé csatlósnak. Mindegy, azt hiszem ezt nem igazán lehetett volna jobban megoldani, szerintem így is zseniális.

De mikor a végén magához tér a félig ember félig gép – két kar, két kerék… félig ember félig gép… ja nem, az a Paksi meg az Ossian -, szóval, amikor felébred még mindig a nőjét keresi és érte aggódik. Holott a Csillagok Háborúja – meg úgy az egész filmipar – egyik legeredetibb gonosz figurájáról már nehezen képzelhető el, hogy bárki egészségéért is különösebben aggódna.

Micsoda? Még a saját tüdeje sem érdekli. A Sötét Nagyúr éppen ezt a változást írja meg, olyan hitelesen, hogy teljesen beilleszthető a két epizód közé.

Nem tudom, mennyit tárgyalt Luceno Lucas-sal és a film készítőivel – csak azt írja meg, hogy a fekete ruha viselőjével beszélt sokat –, de valószínűleg maga Lucas sem képzelhette nagyon másként. A könyv egy rakás kérdést megválaszol: miért nem tud Vader is villámokat szórni, miért nem golyózza ki az uralkodót… meg ilyenek.

Ennél persze sokkal többről szól, ám Luceno a részletek többségét annyira beágyazta a történetbe, hogy alig lehet kevéskét beszélni a könyvről anélkül, hogy poénokra lövöldöznék.

A történet kötött, az előző kötethez hasonlóan két rész közé illeszkedik. Néhány Jedi túléli a hatvanhatos parancsot, és útra kelnek, hogy felkutassák egymást. Élükön egy egyedi figurával, Roan Shryne-al, aki leginkább egy hitehagyott papra vagy szerzetesre hasonlít. Úgy érzi, az erő szép lassan elszáll belőle, ezért végig azon rí a szája, hogy abba kéne hagyni a szakmát és felcsapni mondjuk csempésznek.

Ennek ellenére veszedelmes harcos, az olvasó akaratlanul is azért szurkol, hogy csapjon már össze az új fenyegetést jelentő fekete emberrel. Még akkor is, ha tudjuk: Vader ebben a könyvben nem hal meg.

Shryne szöges ellentéte a forróvérű, fiatal padavan – diáklány – Olee Starstone, aki, miután elvesztette mesterét, hősködni szeretne és minden vágya, hogy a néha feltűnő titokzatos fekete alakot fényhorogra tűzze. Ahogy Vader felbukkan, az egyenesen zseniális. Egy hajszál választja el a teljes hatásvadászattól, de még a mi oldalunkon áll. Zseniális.

Darth Vader – aki állandóan vívódik, az első lapoktól az utolsóig – azt a feladatot kapja Palpatine császártól, hogy kutassa fel a maradék Jedi menekültet és irtsa ki mindet. Útja a Vukik földjére vezet, akik egészen odavannak az új birodalom eszméiért és katonáiért.

Mindeközben körvonalazódik egy új, minden eddiginél hatalmasabb fegyver ígérete is, amit az uralkodó egy tehetséges ifjú tábornokra bízna. Rá és Vader nagyúrra. Ez már ismerős, ugye?