Főkép

Robin Hobb (eredetileg Margaret Astrid Lindholm Ogden néven született 1952-ben) tovább szövi egyéni ízekkel fűszerezett nagy léptékű fantasy trilógiáját. A második kötetben bővülnek ismereteink Hat Hercegség múltjáról, jelenéről, lakóiról, bajairól és nem utolsó sorban a királyi család belső viszályáról.

Ez a világ alapvetően fantasy jellegű, bár ez csak nyomokban jelentkezik a regényben. Ennek ellenére egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy történelmi művet tartok a kezemben. Kicsit paradox, elismerem, de ettől még így van.

Fantasy elemek után kutatva a második kötetből hirtelen csak a kiszipolyozottak jelenléte és mibenléte utal a mágiára olyan szinten, hogy azzal a népesség nagyobbik része szembesül. A többi vagy elszigetelt eset marad (a kevés varázstudó ténykedése például), vagy az átlagemberre nincs hatással. Sárkányok és tündék nem jutnak szerephez (a közmegegyezés szerint nincsenek), szóval marad a klasszikus, csak az ember létezik, de egyedül is képes nyomorúságot okozni magának, ehhez nincsen szükség orkokra érzés.

A történet még mindig nagyon egyéni hangvétellel bír, és Hobb tudja, miként varázsolja el olvasóit. A cselekmény felépítése ezúttal sem hagyja nyugodni az embert, még akkor is hatásos, ha évekkel korábban valaki már olvasta az első kiadást (esetleg angol nyelven vásárolta meg). Pedig minden ugyanúgy történik most is, mint annak idején – de mégis letehetetlen. Továbbra is kényelmes tempóban, részletekben gazdagon haladunk előre, mellőzve a nagyszabású csatákat, miközben a feszültség végig ott kísért a sorok között.

Ami felett nehezen tudok napirendre térni, az nem más, mint a főszereplő hányatott sorsa. Mert rendben van, hogy izgága fiatalként hiányzik hősünkből a bölcsesség, de ezért három kötetnyi szenvedéssel büntetni, ezt már túlzásnak érzem. Márpedig Hobb ezt műveli Fitzlovaggal. Szegény fattyút gyerekkora óta pofozza a sors, amennyi csapást el kellett viselnie, azzal bármely szadomazo bárban éves bérletet érdemelne, de a csoportterápiás kezeléseken is hetekig vinné a szót. És akkor még nem szóltam a fizikai sérüléseiről. Az előző kötet végén ugye megmérgezték, amiből csak hetek/hónapok alatt tudott kilábalni. Nos, ezúttal sem ússza meg betegállomány nélkül.

Egy valamit hiányolok csak a mostani díszes újrakiadásból – a térképeket. Bilbo Bagginshoz hasonlóan vizuális természet vagyok, szeretem látni, mi merre helyezkedik el térben, követni a szereplőket merre haladnak egyik városból a másikba.
De ezek persze csak felületi berzenkedések, a trilógia kikezdhetetlen, aki egyéni ízre, újszerű fantasyra vágyik, az nem hagyhatja ki a Látnok-ciklust.