Főkép

Mielőtt bármi továbbit mondanék, sietek leszögezni, hogy nagyon szeretem az „Anita Blake, vámpírvadász” sorozatot. Úgy ahogy van. Minden hibájával és erényével együtt. Bár sajnos önmagamnak is be kellett ismernem, hogy egy-két kötettel ezelőtt, nagyjából a terjedelem látványos növekedésével egyenes arányban elkezdett hanyatlani a színvonal. Legalábbis szerintem.

Nem egészen értem, hogy Laurell K. Hamilton miért helyezte át a hangsúlyt a cselekményről a szereplők jellemének, illetve inkább jellemváltozásainak részletes ábrázolására, a „nyavalygásaikra”, a kissé terjengős, és olykor teljességgel indokolatlan leírásokra. Értem én, hogy ezeknek is fontos szerepük van, ha mindent, vagy legalábbis majdnem mindent meg akarunk érteni, de akkor is túlzásnak tartom.

Ebben a kötetben aztán végképp betelt a pohár. Amikor hosszú oldalakon keresztül azt kell olvasnom, persze teljes részletességgel leírva, hogyan igyekszik kielégíteni egymást Anita és éppen aktuális vámpír és/vagy likantróp partnere, akkor úgy érzem, valami nagyon nem stimmel. És nem velem.

Hiszen én igyekszem nagyon nyitottan állni a témához, mert tudom, hogy az eddig olvasottak fényében ennek a felfokozott, meglehetősen furcsa, de mindenképpen természetfeletti szexualitásnak is megvan az oka és szerepe, de a teljes regény terjedelméhez képest igenis aránytalannak érzem. És mivel a szerző ezt tolja fokozottan az arcunkba, a többi, Anita szexuális életében nem közvetlen szerepet játszó szereplő csupán említés szintjén kerül szóba. Vagy még úgy sem. És ez nagyon nem jó.

Hiszen ők lehetnének azok, akik talán, de tényleg csak talán megállíthatnák, de legalábbis lelassíthatnák Anitát azon a nagyon, de nagyon meredek lejtőn, amelyen egyre nagyobb sebességgel száguld a feneketlen, sötét mélységbe. Ahonnan biztosan nincs visszaút…

Részlet a regényből

 

A szerző életrajza