Főkép

Csak egy klasszikus bűnügyi történetben fordulhat elő, hogy a vélhetőleg gyilkosság helyszínre érkező idegen férfi ahelyett, hogy hanyatt-homlok menekülne a helyszínről, az ott talált, zaklatottnak tűnő, feltűnően csinos szőke nő segítségére siet, akár olyan áron is, hogy bűnrészessé válik. Hiába, egy bájos arc, egy könnyesen csillogó szempár…

Jelen esetben nem az a lényeg, mi történt valójában, hiszen az teljesen egyértelmű. Csak az nem, hogy ki követte el a gyilkosságot. Igazából indítéka – szokás szerint – nagyjából mindenkinek lett volna rá, hiszen az áldozat meglehetősen antiszociális és kiállhatatlan alak volt, alkalma azonban sokkal kevesebbeknek. Legalábbis látszólag. Agatha Christie eredetileg színpadra komponált klasszikus krimije (melyet Charles Osborne dolgozott át regénnyé) ugyanis a műfaj azon alapigazságára épül, mely szerint: „nem minden az, aminek látszik”, vagy ha úgy jobban tetszik: „a látszat néha csal”.

Sajnos a helyszínre érkező nyomozók között hiába keressük a jól megszokott figurákat, hiába nyújtogatjuk a nyakunkat Hercule Poirot vagy Miss Marple után kutatva, csalódottan kell tudomásul vennünk, hogy ez a történet nélkülük halad előre a maga útján. Bár kétségkívül van valamiféle egyénisége a két rendőrnek is, valami mégis hiányzik belőlük. Talán az, hogy nem ismerjük őket annyira, mint a fentebb említett két, jellegzetesen Christie-alakot, akiknek különcségeit és rigolyáit számtalan regény során megismerhettük és megszokhattuk, így amikor egy-egy újabb alkalommal találkoztunk velük, régi kedves ismerősként üdvözölhettük őket.

Volt stílusuk, határozott egyéniségük – még ha ezzel olykor halálra idegesítették is a környezetüket, és persze bennünket, olvasókat –, és nyugodt szívvel kijelenthetjük, briliáns logikájuknak, illetve fantasztikus megfigyelőképességüknek köszönhetően a bűnös mindig elnyerte büntetését. Na jó, majdnem mindig. Ezzel szemben A váratlan vendég nyomozói közel sem állnak a helyzet magaslatán (bár lehet, hogy éppen ez volt a szerző célja). Olykor úgy tűnik, hogy az idegen férfi nálunk jobban átlátja a helyzetet. Sőt, valamiért mindenki benne látja azt a személyt, akinek elmondhatja ügyes-bajos dolgait, „mocskos” kis titkait.

A tapasztalt olvasónak éppen ezért tűnhet fel, és talán a kelleténél egy kicsit tovább gondolkodik személyén, valamint tetteinek hátterén. Hiszen annyira egyetlen férfi sem lehet bolond, hogy első látásra beleszeressen egy idegen házban talált, valószínűleg gyilkosságot elkövető nőbe, bármennyire legyen is csinos. Vagy mégis? Esetleg a férfinak más indítékai vannak? Szerencsére a krimi koronázatlan királynője nem hagyja kielégítetlenül olvasóit. Fény derül az igazságra (bár erről a történet szereplőinek 99%-a nem tud), de ez nem mindenki számára jelent megkönnyebbülést, vagy éppen megnyugvást. És éppen ettől olyan szép az egész, hogy ott lebeg a levegőben a kimondatlan erkölcsi kérdés: jogos-e a szemet szemért, fogat fogért elv?

A szerző életrajza

Kapcsolódó írások:

Hadnagy Róbert-Molnár Gabriella: Agatha Christie krimikalauz
Agatha Christie képregények
Interjú Mathew Prichard-dal, Agatha Christie unokájával – 2010. november