Főkép

Ez volt a harmadik magyarul megjelent Joanne Harris könyv (először 2003-ban), egyébként a francia anya és angol apa lányaként született írónő ötödik regénye, egyben az „étel trilógia” befejező része. Harris nevét persze a Csokoládé (úgy a könyv, mint a belőle készült, Oscarra jelölt film) óriási sikere tette világszerte ismertté. Valójában az eredeti regény sokkal sűrűbb, sötétebb és megrázóbb, mint a moziváltozat, de maga az írónő úgy nyilatkozott, nem bánja, a film sem volt rossz. Pláne, hogy a kezdetektől Juliette Binoche-t szerette volna főszereplőnek. Nekem nagy kedvencem mindkét alakban.

A Csokoládé volt az „étel trilógia” első része (meg a gasztro-regény alműfaj elindítója), a részben szintén egy kicsiny francia faluban játszódó, eredetiben 2000-ben megjelent Szederbor pedig a második. Nekem ez talán még jobban is tetszett, mint a Csokoládé. Nem mellesleg Peter Mayle Bor, mámor, Provence (A Good Year) című, 2004-es könyve, meg a belőle készült film a Szederbor alaposan felvizezett, cukrozott verziójaként is felfogható.

Az Ötnegyed narancs viszont mindkettőnél sötétebb, félelmetesebb – ugyanakkor a mágiának, ami bizonyos mértékben és értelemben mindkét előzőben megvolt, nyoma sincs benne. A gasztronómia viszont ugyanolyan fontos eleme, még ha a címbéli gyümölcs amolyan fegyverként jelenik is meg. S a helyszín is egy apró francia település, ez alkalommal a Loire menti Les Laveuses. Mesélőnk tipikus Joanne Harris-i alak: egy öntörvényű, erős nő, Framboise, aki megváltoztatott néven és kb. hatvanévesen tér vissza Les Laveuses-be, szülőfalujába. Ahol a második világháború német megszállásának idején olyasmibe keveredett bátyjával és nővérével, ami végül tragédiához vezetett. S ami miatt el kellett hagyniuk lakhelyüket. Mégis ő az, aki elmeséli, mi történt 9 éves korában, s teszi mindezt a jelenben zajló események közepette (és miatt).

A három testvér korán elveszette édesapját, anyjuk pedig, a szótlan, magába zárkózó, migrénnel bajlódó, kemény asszony képtelen volt szeretetét kimutatni irántuk. Magukra utaltan, jószerével gyermeki mit sem sejtésben sodródtak egy német katona bűvkörébe. Tomas Leibniz, az alig felnőtt megszálló apró információkért cserébe finomságokkal, a háborús időkben ritkaságszámba menő semmiségekkel ajándékozta meg őket – ugyanakkor társuk, hovatovább barátjuk is lett. Framboise számára pedig egyenest az első szerelem, a maga reménytelen, már nem is annyira gyermeklányi módján.

De persze a falu lakói, akik a hely részleges elszigeteltsége mellett így vagy úgy, de megpróbáltak megmaradni, és tartani a szokásos életvitelt, nem nézték mindezt jó szemmel. Ám a több halálesethez vezető eseményekről már egyedül Framboise tudja elmesélni az igazat, s rá is kényszerül, mikor pénzéhes unokaöccse megpróbálja tönkretenni az idős asszony kicsiny vendéglőjét, s vele mindenét, ami neki maradt. Framboise, akárcsak anyja, komor és konok, magának való ember, és az, hogy az évtizedekig titkolt történetet el kell mesélnie, rá is megrázó erővel hat. Mind a múlt, mind a regénybeli jelen az általános emberi kegyetlenséget és meg nem értést ábrázolja. S nem is elsősorban a gyerekekét (az ám, az igazi gyermekkor, nem az idealizált!...), hiszen kiderül, hogy a három testvér félig-meddig tudatlanul elkövetett bűnei, ha a tragédiát elindítják is, közelébe nem érnek annak, amikor a falu lakosaiban mélyen izzó indulatok végül elszabadulnak.

Mindaz, amit Joanne Harris megír ebben a könyvben, helytől, időtől, de még háborútól függetlenül is valóság. Az írónő sokat merített hozzá a könyv hátlapján is látható anyai nagyapja emlékezéseiből, de az én apai nagyanyám történetei a háborús időkről, és a múlt németekkel-oroszokkal-románokkal nem terhelt éveiről a mélyükben nagyon is hasonlóak. Harris-nél sem csak a németek csinálnak rosszat. Persze a háború mindig olyan tápanyag, amin az ember sötét oldala könnyen megerősödik. (Elég jó párhuzam pl. a Maléna c. film.) De nem csak sötét, félelmetes és elszomorító dolgokról, meg freudiánus kielemzésre váró szimbólumokról és viselkedésmintákról olvashatunk ebben a regényben. Joanne Harris, amint azt mindenki megtapasztalhatta, aki a Csokoládé c. film alapján, édes-kedves olvasmányok reményében bevásárolt a könyveiből, nem egy mézes-mázas, csöpögős típus. Talán ezért is van az, hogy ha ő leír valami pozitívat, akkor az tényleg ott van, az igazi hatással van az olvasóra. Nem árulom el, az Ötnegyed narancs ilyen téren mit tartogat, legyen elég annyi, hogy sokat ad.

Ezzel együtt is úgy vélem, a kelleténél picit hosszabb, nem könnyű olvasmány ez, de megéri a ráfordított időt-energiát. Azt viszont nem bántam volna, ha a számos francia ételnév jelentését valahová odabiggyeszti a kiadó (lábjegyzet, függelék, akármi). Baromi jól hangzanak, csak ha nem ért az ember frank meg bretagne-i konyhanyelven, akkor kissé bosszantóak, nem beszélve arról, hogy néha semmi extrát nem jelölnek (amint azt a könnyen megfejthető brióche jelzi…). Érdemes a könyv elolvasása után az írónő honlapját is alaposan átnézni, számtalan érdekességgel van tele!

Kapcsolódó írás:

Bor, mámor, Provance (film)