Főkép

Hagyjuk az időrendet másra, inkább vegyük kézbe Georges Simenon Maigret sorozatának következő darabját, amely úgy nagyjából az életmű felénél keletkezett (egészen pontosan 1949-ben jelent első ízben), viszont a cím állítása szerint kedvenc (fő)felügyelőnk első nyomozásával foglalkozik. És valóban erről szól.

Ennek megfelelően komoly lépést teszünk visszafelé az időben, egészen 1913. áprilisáig, amikor szeretett hősünk még csupán négy éve tagja a rendőrségnek, és beosztását tekintve csupán egy kerületi rendőrkapitány titkára. Ebbéli minőségében feladata a tanulás, felettesei különösebb eredményt és önállóságot nem várnak el munkájától. Maigret azonban ennél többre vágyik.

A lehetőség azon az éjszakán bukkan fel életében, amikor minden épkézláb és nélkülözhető rendőrt egy külföldi uralkodó érkezésének biztosítására mozgósítanak (úgy látszik, majd száz év alatt mit sem változott a világ, elvégre ez ma sincs másként), így ügyeletesként neki kell intézkednie, amikor valószínűsíthető bűnügyről érkezik bejelentés.

Első önálló megmozdulása csúf kudarcba fullad, mivel a híres kávékereskedésből meggazdagodott polgárcsalád előkelő palotájában lenézik a kezdő rendőrt (kivált, mivel főnöke gyakori vendég errefelé). A gunyoros hangnem, és a sejtés, mely szerint valami titok lappang a háttérben, szóval mindez visszakozás helyett további kutakodásra ösztönzi a titkár urat.

A hatalommal bírókat azonban már akkor sem volt tanácsos zaklatni, miként ezt hamarosan Maigret is megtapasztalja. Főnöke rövid habozás után szabadságra küldi – nem bátorítja ugyan, de nem tiltja meg szépreményű beosztottjának, hogy úgymond a maga szakállára folytassa a nyomozást. Ami cseppet sem veszélytelen vállalkozás…

Simenon ismét remek munkát végzett, hiszen a Maigret első nyomozása ragyogó megidézése a kezdeteknek, amelyben ifjoncunk kiforratlan módon már minden fontosabb tulajdonsággal rendelkezik, ami évekkel később sikeres nyomozóvá teszi. Egyébiránt meg öröm nézni, miként issza meg az első kupica calvadost, vagy az első pohár sörét. Mert ugyan akkoriban még kimondottan sovány ember volt, de „álcázásként” már akkoriban is sikeresen elvegyült a vendéglátóipari helyiségek vendégei között.

A szerző életrajza