FőképHans „Hanzo” Steinbach német származású, de Szíriában született. Soha nem kapott hivatalos művészeti oktatást, stílusát sokkal inkább különböző kulturális közegekbe tett utazásai alakították.
Nagyon szereti a zenét, legyen az régi vagy mai, klasszikus vagy populáris, egy azonban biztos: leginkább a heavy metal áll közel hozzá.

Az Éjféli opera 1. gótikusan horrorisztikus világában különleges módon jelenik meg a szeretet utáni vágy, a szeretet, a szerelem, és mindezek elárulása. Az üldözők és üldözöttek ellentétéről nem is beszélve.
Bár sem egyik, sem másik csoportról nem tudunk meg semmit. Úgy csöppennek bele az életünkbe, mint a westernek hősei: jönnek valahonnan, de nem tudunk meg róluk semmit. Vagy csak nagyon keveset.
Persze azért ez az állítás a westernnel jobban hangzik, mint amennyire igaz.

Hiszen a szereplőkről annyit azért tudunk, hogy viszályuk évszázadok óta tart. A történet legalábbis 1562-ben, Franciaországban veszi kezdetét, és hol a múltban, hol a jelenben villannak be elménkbe a kissé eklektikus képek és a rövidke mondatok.
Narrátorunk azon közelebbről meg nem nevezett halhatatlanok közé tartozik, akik sikeresen túlélték a vallási üldöztetést, és olyan csoportokhoz szegődtek segítőként, akik a reformáció ügyét tűzték zászlajukra.

Einblick DeLaLune (ő a narrátorunk) zenész, aki undergrund gótikus metált játszik. Bár nem szeretne, sikeres lesz, és ezzel magára vonja üldözői, és bátyja figyelmét. Hiába hát az évszázadok óta tartó rejtőzködés… Hiába a szerelem utáni vágy… Hiába minden… Ők nem olyanok, mint mi, halandók. Ők halhatatlanok.

Jajj. Beszélek itt, és a legfontosabbat elfelejtettem megemlíteni: az Éjféli opera nem regény, hanem manga.
De vajon mi az a manga? – kérdezhetik egyesek. Megjegyzem, teljesen jogosan, hiszen bár a manga többször, több hullámban is megpróbált a mainstream része lenni, mindeddig undergrund maradt.

A manga japán elnevezés, amit a klasszikus japán ukiyo-e festészet és a nyugati művészeti hatások találkozásából fokozatosan létrejött vizuális stílusban elkövetett japán képregények jelölésére használnak. Vagyis röviden és tömören összefoglalva: a manga a japán képregény.

Persze ez megint valami nyugati dolog. Hogy megkülönböztető megnevezést adunk valaminek, ami nem tőlünk származik, sőt, inkább tőlünk nagy is távol áll. Jogos lehet tehát ismét egy kérdés: miért csak ez kapott címkét, az olasz, a francia vagy az amerikai képregény miért nem?
A válasz valahol ott lehet, ahol kiderül, miben is más a manga, mint a többi?

Az egyik lehetséges válasz szerintem egészen biztosan a rendkívül széles műfaj és stílusválaszték – krimi, akció, horror, romantikus történetek, családregények, történelmi történetek, sportsorozatok, drámák stb.
És mindez a legkülönfélébb, kortól és nemtől független célcsoportok számára. Vannak például 13+ (inkább férfi) sci-fi; 13+ (inkább nő) vidám-érzelmes; 13+ (férfi-nő) fantasy; 18+ (inkább férfi) vidám-érzelmes darabok.

Az Éjféli opera 1. például 16+ (férfi-nő) jelzéssel, akció-horror besorolással került kiadásra. És félreértés ne essék, nem japán manga. Merthogy a kiadónak nem titkolt célja, hogy a Mangattack sorozat kötetein keresztül megismertesse az olvasókat a más országokból származó, a mangát saját világukkal elegyítő művészeket.
Ezeket a kiadványokat global mangának vagy OEL (Original English Language) mangának hívják.

Nekem tetszett Hans „Hanzo” Steinbach alkotása. Bár néha bizonytalanul vakargattam a fejem, hogy vajon most mit is látok? Merthogy a képek néha tényleg nagyon elnagyoltak, néha pedig annyira furák. A nagy, sötét, komor tónusokról nem is beszélve.
Na mindegy, majd a folytatásnál (állítólag ez év októberében jelenik meg) már könnyebb dolgom lesz. És hátha akkor is lesznek benne idegen nyelvű szövegek (latin, olasz, francia).

Különlegesség továbbá: ahányszor fellapozza az ember a kötetet, annyiszor talál benne valami apróságot, az újdonság erejével ható részletet, ami elsőre elkerülte a figyelmét. Mint a hagyma, amiről folyamatosan fejtjük le a külső rétegeket, hogy elérkezzünk a lényeghez.