FőképAz emberélet útjának legelején egy nagy, sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat kerestem, de ennek az erdőnek saját törvényei vannak, és egyetlen igaz útja se. Ó, micsoda gyönyörűség azonban elbeszélni sétáimat ebben az erdőben, s mikor útra készülök, már rágondolva is reszketek.
Ennek a bolyongásnak csakis az unalom és az érdektelenség vethet véget, melynél a halál sem sokkal rosszabb. De hogy átadhassam a Jót, amire az erdőkben bolyongva leltem, hallanotok kell, nem árt ismerni az erdőkerülés tudományát.

Umberto Eco hivatásszerű erdész és bolyongó. Számos regénye jelent meg (kezdve a Rózsa nevétől a Foucault-ingán át a Baudolinóig, és így tovább), és több könyve is foglalkozik a helyes erdőjárás képességével (ilyen például a La Mancha és Bábel között), melyek szórakoztató, olvasmányos stílusban tárják elénk az irodalmi tájfutók problémáit.
Legutóbbi könyve könnyed, kényelmes tempójú sétákra invitál a sűrű regényzetű fikciós erdőkbe.

Minden az első mesével kezdődik. Ekkor lép ki a kisgyermek először a még újszerű, megtanult valóság korlátai közül, hogy a való határán feltűnő vadregényes erdőben bújócskázzon egy kicsit a királylányokkal és a sárkányölő lovagokkal. Nem meglepő hát, ha Eco is a mesékkel vezeti be olvasóját a maga kis csalitosába.

Az első séta során körvonalazódik, hogy mennyire mélyen akarjuk feltérképezni az erdőt, és Umberto Eco mentségéül szolgáljon a tény, hogy bár messzire elcsatangolunk a járt ösvényekről, a rengeteg flórájának és faunájának megismeréséhez mindez elengedhetetlen.

Rögtön az első alkalommal szóba kerül például a mintaolvasó kérdése. Minden ösvényre más-más felszereléssel kell indulni, és ahogy a sáros erdei ösvényeken sem magas sarkú körömcipővel kirándulunk, úgy akasztjuk szögre a fikciós művek olvasása során hitetlenkedésünket.

Azonban a mintaolvasással és a bizonytalan szerepű olvasóval foglalkozik a második séta is, ahol Eco egyszerre ered Nerval Sylvie-jével kapcsolatban az elmosott idő, és Odüsszeusz és James Joyce kapcsán az időtlen bolyongás nyomába.
De ez még nem elég: míg kint és bent is egerészik, Poe hollója után is a körültekintő olvasás hálójával kap Eco. Mi tagadás, jó kondícióban lévő olvasó az olasz fiú.

Aztán még egy karcsapás, még egy, és már nem kell tovább tempóznunk. A harmadik előadás, a harmadik séta igazi nyugodalmas, lézengő kirándulás, ahol megismerkedhetünk a különféle szövegek idejeivel, hiszen kulcsfontosságú, hogy mennyi idő alatt siklik át szemünk a történések szavain.
Még a kötelező olvasmányok alapvető olvasási stratégiáját, az átlapozást sem ítéli el Eco, hiszen az olvasó érzékeli még az átlapozott oldalak idejét is, noha csak a sejtés szintjén.

Olvasói és újraolvasói idő kacsint szembe egymással a séta során, megemlítődik a gyönyörodázás, mint írói eszköz, mely, miként a szerelmi életben, úgy az olvasás során is nagyobb katarzisélményt adhat a regény mintaolvasójának.

Negyedjére végre középpontba kerül a fikciós művek olvasása során szögre akasztott hitetlenkedés, ami, ha elkísér az erdőbeli útra, bizony beleakadhat a sűrű erdő ágaiba, és szkeptikus voltával több kellemetlenséget okozhat, mint hasznot nyújtana a mindennapok során.
A lehetséges világok erdei azonban ugyanúgy élősködnek a mi világunkon, akár a borostyán fojtja meg a fákat. Példák hosszú sora után Eco felteszi a kérdést: Mi történik, ha a szerző téved, és olyan fára futtatja fel történetét, mely a mi világunkban nem hoz termést, más szóval, ha valósnak tüntet fel egy nem létező erdőt?

Erre keres választ az utolsó előtti séta, ahol is Dumas három testőrének lakhelye után kutat Eco. A kacskaringós párizsi városnézés után kiderül, hogy a regény egyik titokzatos utcája a korabeli francia fővárosban nem létezett, pedig a történet, amennyire csak lehet, korhűen van tálalva.
A végeredmény pontosságában azonban nem sokkal jobb, mint az 1600-as évek Párizs-térképei, így nem csoda, ha egy utcácska egyszer csak a fikciós térben jelenik meg, mindenféle valós alap nélkül.

Utolsó közös barangolásunk során Eco túravezetésével veszélyes területre érünk: amikor a fikció valósággá válik, hatalmas energiák szabadulnak fel. Amikor egy szöveget félreértelmeznek, rosszul olvasnak, az bizony fegyverré válhat, és sokaknak származhat baja belőle.
Ilyen félreért(elmez)ések sorozata vezetett a ma Cion bölcseinek jegyzőkönyve néven ismert írás megszületéséhez. Eco végigköveti ennek a szörnyűségnek a születését, így derítve fényt a valóság és a fikció összemosásának lehetséges veszélyeire.

A könyv végén a planetárium csillagos ege alól elköszönő Eco után nekem is a kalapom után kell nyúlnom. De mielőtt kilépek az ajtón, hadd jegyezzem meg, hogy minden előadódó probléma ellenére imádok bolyongani.
Szeretem az erdőt. És amikor ilyen kis facsemetékkel körülvett ligetben, ami ez az ajánló is, megpróbálok minél többeket kirándulásra, sétára csábítani, ekkor is utazom.

Kívánom mindannyiunknak, hogy még sokáig járhassuk erdőségeinket. Most veszem a kalapom, és jó kirándulást kívánok Eco és más szerzők műveihez. Mellesleg említettem már, hova is megyek innen?