Főkép

Az „Anita Blake, vámpírvadász” sorozat tizedik kötete valahol ott kezdődik, hogy Anita hat hónapja szüneteltet mindennemű kapcsolatot Richarddal és Jean Claude-dal, alaposan legyengítve ezzel a mágikus kapcsolatot, mely hármukat összeköti, sebezhetővé téve ezzel mindannyiukat. Anita és barátnője, Ronnie éppen egy kettesben eltöltött kellemes születésnapi vacsora után mennek haza, amikor Anita lakásában megszólal a telefon. Ekkor tartunk nagyjából a 11. oldalon. És ekkor veszi kezdetét a minden eddiginél iszonyatosabb rémálom.

A mágikus triumvirátus újra összeáll, és ezzel tagjai, de különösen Anita sokkal erősebbek lesznek, mint valaha. Persze ez a megnövekedett erő jól is jön, amikor Anita a védelme alá tartozó vérleopárdok megmentése közben olyan erőkkel találja szemben magát, amiktől még ő maga is megijed. A benne lakozó szörnyek (igen, többes számban!!!) mozgolódásáról nem is beszélve.

Az eddigi kötetek esetében is hangoztattam, hogy megérett a történet a 18-as karikára, most azonban már azért nyújtanék be kérelmet, hogy 21-es karikát, vagy „Csak erős idegzetű felnőtteknek” feliratot szeretnék látni a borítón. És nem csak azért, mert komoly szexjelenetek szerepelnek benne, hanem mert olyan beteges, szadista, perverz és extrém dolgokról van benne szó, amik minden képzeletet felülmúlnak. Hihetetlen, hogy mindez a mocsok egy csinos fiatal nő agyából pattant ki.

Szerintem a kötetben olvasottakhoz képest még H. P. Lovecraft, Clive Barker, Stephen King vagy Dean R. Koontz agyszüleményei is csak szombat délelőtti matinék.

Ami igazán ijesztő az egészben, hogy Anita Blake jellemfejlődése az első és a tizedik kötet között logikus, és jobban belegondolva, teljesen elfogadható. Gyönyörű, ahogy Laurell K. Hamilton a szörnyeket csak elpusztítandó lényeknek tekintő halottkeltőből és vámpírvadászból szörnyek védelmezője, vezetője és szeretője lesz.

Persze ez így nagyon is leegyszerűsített verzió, de ennél részletesebben nagyon hosszadalmas lenne kifejteni. És nem is igazán áll szándékomban. Arról nem is beszélve, hogy még közel sincs vége a meglepetéseknek. Legalábbis az angolul megjelent folytatások címeinek (Cerulean Sins, Micah, Danse Macabre) ismeretében.

A tény az, hogy ha Anita különleges képességek nélküli halandó lenne, nem lehetne egy egész sorozat főhőse. Ez eddig tiszta sor. Ám akkor sem lenne benne semmi érdekes, ha szuperhős lenne, aki mindig mindent jól csinál, aki soha nem sérül meg, aki mondhatni tökéletes. Mert akkor a sorozat halál unalmas lenne. Ehelyett Ms. Blake különleges képességekkel rendelkező ember, aki nagyon ért a fegyverekhez, a harchoz, akinek elvei vannak, és ezekért képes a végsőkig harcolni. Akár saját testi épsége, vagy élete árán is.

Arra mindenképpen nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fog kezdeni Anita mindazzal az újonnan megszerzett tudással és képességekkel, amiket mostanában szedett össze. Vajon képes lesz megbirkózni a benne lakozó szörnyekkel? És meddig képes ember maradni? Vagy már nem is az?

Aki nem olvasta a sorozat egyetlen kötetét sem, az úgysem fogja tudni, miről beszélek. Aki akár csak egyetlen kötetet is olvasott, egészen biztosan kíváncsi, mi lesz hőseinkkel. Ám ahhoz, hogy igazán élvezni tudja az eseményeket, maga mögött kell hagynia mindent, amit eddig a nekromanciáról, a mágiáról, a vámpírokról és a vérfarkasokról tudott.

Hiszen Laurell K. Hamiltonnak sikerült valami nagyon egyedi, különleges módon újraértelmezni mindezeket, és még ezeken túl is nagyon sok mindent. Már-már úgy érzem, szándékosan döntögeti a tabukat. Egyiket a másik után.

Ja, és majdnem elfelejtettem: Török Krisztina személyében új fordító vette kezelésbe a sorozatot. Nekem tetszik, amit csinált, remélem mások is így lesznek vele. Ja, és örömhír Laurell K. Hamilton magyar rajongóinak: 2007 tavaszától új sorozattal bővül a kínálat, mégpedig Merry Gentry kalandjaival. Aki szeretne ízelítőt kapni belőle, nyugodtam olvassa el a Leláncolt Nárcisszusz végén olvasható két fejezetet. Szerintem érdemes.

Részlet a regényből

 

A szerző életrajza