FőképVajon mit kapunk, ha Kurt Vonnegut írásairól lehántjuk a vitriolos, mégis kedves humor, a lélegzetelállító hanyagságuk ellenére briliáns írástechnikai megoldások, valamint a valóságot és fikciót összemosó lebegtetés posztmodern burkát?
Egy mélyen humanista ember gyomorszorító vallomásait és kritikáját a világról, politikáról, embertelenségeinkről.

Vonnegut nem bölcsészkarokon kitanult, avantgárd író. Vonnegut lényéből fakadóan zseni, aki úgymond a véletlenek összejátszása folytán öltötte magára nemzedéke szócsövének szerepét.
Íróként attól sem riad vissza, hogy őszintesége miatt önmagával egyenlőként kezeljen egy ponyvaírót, vagy Stan és Pan börleszkjeit ugyanolyan komoly ihletésként tüntesse fel, mint Dosztojevszkij nagyregényeit.
Épp ezért többnyire erős fenntartásokkal fogadom tisztán irodalmi ítéleteit, és csak miután magam is meggyőződtem igazáról, hiszem el neki, hogy joggal magasztalta a mennyekig valamely pályatársa műveit.

Márpedig Vonnegut nem csupán lelkesedett Lee Stringer, a mindössze középiskolát végzett, ám kokainfüggőségének köszönhetően az utcára került, elnincstelenedett egykori házaló ügynök dokumentumregényéért, a Fedél nélkül New Yorkban-ért, hanem attól sem rettent vissza, hogy bevezetőt írjon elé. Gyanús, nagyon gyanús.

És ahogy számítottam rá, Stringertől nem várhatunk parádés szépírói ötletekkel tarkított, csiszolt, stílusbravúrokkal teli elbeszélést. Strukturáltságot pedig végképp nem.
Stringer „életmeséi” a valóságot, vagyis a valóság egy kiragadott szeletét tárják elénk mindenféle modorosság, cizelláltság nélkül. Zsurnalisztikus, dokumentumjellegű kötetének egyetlen pozitívuma a tárgyilagos őszinteség, az erőltetett elfogadtatást, tanító szándékot kerülő földhözragadtság.

A könyv nem azt próbálja belénk sulykolni, mennyiben és mily mértékben vagyunk felelősek a kitaszítottak életéért. Nem igyekszik könnyes bűntudatot ébreszteni bennünk. Nem mutat megszépített, hamis képet a New York-i utcák drogos, sokszor elzüllött, nem ritkán elmebeteg lakóiról.
Mindössze mások, a hajléktalanok szemszögéből ábrázolja a nyomort, írja le, miért adja fel valaki nehezen összekapart egzisztenciáját, s mily nehéz a civilizáció béklyóitól megszabadulva újra kikászálódni a pitiáner lopás, krekkelés, bliccelés mocsarából.

Ennél többet talán felesleges is lett volna elvárnunk a Vonnegutéhoz hasonlóan önironikus, az amerikai társadalom válságát - saját, liberális világnézetének működésképtelenségét belátva - boncolgató fekete, autodidakta ex-újságírótól.

A ráadást, a különálló könyvnek nyúlfarknyi két beszélgetést az írásról, legjobb esetben is csupán az elvetemült Vonnegut-rajongók vették volna meg idehaza; Lee Stringer-fanatikusokra pedig nehezen számíthatott a kiadó, hiszen elsőként megjelentetett dokumentumregénye korábban nem volt elérhető magyarul.

Márpedig nagy veszteség lett volna megfosztatva maradni a néhol sziporkázó, néhol csak fanyar elmélkedésektől és a két író egymás gondolatait továbbfűző megjegyzéseitől és anekdotáitól.
A Stringertől kiválasztott idézetek új szövegkörnyezetben szinte megelevenednek, új erőre kapnak, s kiderül, hogy Vonnegut - s rajta kívül még sok tízezernyi amerikai - nem véletlenül látott benne különleges tehetséget.

Ha azt mondom, hiánypótló a Stringer-Vonnegut közös kötet, nem járok messze az igazságtól. Egyrészt valószínűleg először kapunk betekintést, szándékosan nem stilizált, nem elmaszatolt képet az otthonát veszített nagyvárosi kokainisták életébe; másrész tetten érhetjük, amint a humanista írás szellemisége áthagyományozódik egy kihalófélben lévő nemzedék egyik legkiválóbb képviselőjéről egy megkésetten feltörekvő generáció egyik tagjára.

Mivel Vonneguttól sajnos már nem sokra számíthatunk, leginkább a második önálló Stringer-mű, a 2004-es Sleepaway School megjelenéséig számolhatjuk vissza a napokat.

A szerző életrajza