Főkép

Talán maga Anne Rice sem számított rá annak idején, mikor az Interjú a vámpírral című regényét megírta, hogy ilyen hosszú, és sikeres sorozat lesz belőle. A Vámpírkrónikák sorozat a tizedik résznél ért véget (jelen állás szerint), plusz kapcsolódik hozzá két Új Vámpírtörténet (Pandora, Vittorio a vámpír), hogy a szintén ebben a természetfeletti lényekkel és elemekkel teli világban játszódó egyéb műveket (főleg: a Mayfair boszorkányok élete trilógia) ne is említsem.

Ez a kötet a Vámpírkrónikák VI. része (időrendi sorrendben ezt követi a magyarul már jó ideje megjelent Vittorio a vámpír). Az első résztől eltekintve most először fordul elő a Krónikákban, hogy nem Lestat, a vámpír a mesélő. Persze Armand is régi ismerős, már az Interjú…-ban is felbukkan. (És az amúgy remek filmváltozatban látható, Antonio Banderas által alakított Armand-hoz már akkor sem volt sok köze…) Kíváncsian s némileg aggódva vártam, hogy az V. rész, a Memnoch a Sátán című mestermű után mire lesz képes Anne Rice. S valóban, a Lestat menny- és pokolbéli utazását elmesélő, egyszersmind a maga módján mélyen filozofikus regény után nem hat olyan erővel ez a kötet. Részint ugyanazt érzem, mint a IV. résznél (A testtolvaj meséje), vagy még inkább, mint a két Új Vámpírtörténetnél: csak egy újabb vaskos könyv a sorozatban, ami ahhoz a monumentális világképhez, amit Rice megalkotott (sajátos magyarázattal szolgálva a vámpírok, egyéb emberfeletti lények, s majd az ember létére is) nem ad hozzá semmit. A maga nemében mégis jó.

A regény első fejezetei hosszasan mesélik Armand halandó létben eltöltött éveit, leírván kijevi majd velencei életét a reneszánsz korában. Hogy milyen mélyen ásta bele magát írónőnk e korok történelmébe és kultúrtörténetébe, azt nem könnyű megállapítani, de nem hiszem, hogy annál több tudásanyagot halmoz itt fel, mint amennyit egy átlag ember a könyvtárban vagy a neten összevadászhat. Nyilvánvalóan fontos a regény ezen bő lére eresztett része is, mégis most először váltott ki belőlem erőteljesebb ellenérzéseket Rice bizonyos dolgai iránt. Eddigi regényeiben még el tudtam fogadni szélsőséges túlzásait, sztereotípiáit, sznobizmusát, azokat a manírokat, amik negatív értelemben női jellemzők, de most ezekből már az én tolerancia küszöbömet is átlépő mennyiség van. Hogy a homoerotikus részekről ne is beszéljek… Maradjunk annyiban, hogy néha már kissé túl beteges írónőnk élénk fantáziája.

Persze lehetséges, hogy valójában Rice nagyszerű beleélő képességéről tanúskodnak Armand szavai. Elvégre címszereplőnk még húsz éves sem volt, mikor Marius vámpírrá tette, meg halandó életének eseményei is épp elegek lehetettek ahhoz, hogy megőrüljön (merthogy nem teljesen komplett, az biztos). És ilyen szempontból akár Anne Rice legjobb jellemábrázolása is lehet, amit itt olvasunk. De az is lehet, hogy szó sincs ilyesmiről… Mindazonáltal miután átvágtam magamat a könyv első felén, a történet fordulatai kárpótoltak. A sztori most is elég izgalmas ahhoz, hogy legyen értelme végigolvasni.

Persze valójában egy ilyen gigászi regényfolyam, s pláne egy hatodik rész esetében már aligha beszélhetünk olyan olvasókról, akik a fentieken fennakadnak. Aki idáig eljut, az 99%, hogy Anne Rice könyveinek rajongója, és aligha kell bármire is biztatnom. Ő már megvette, elolvasta, és gyaníthatóan élvezte is. Mert, még egyszer mondom, a maguk nemében, stílusában (dark fantasy, modern gótikus horror, ahogy tetszik) Anne Rice művei nagyon is jók. De az is tény, hogy tud ő ennél mélyebb, izgalmasabb, érdekfeszítőbb könyveket is írni. És persze az sem vitatható, hogy mégsem szólhat minden könyve olyan óriási dolgokról, mint a vámpírok mitológiája, vagy Isten és a Sátán.