FőképElég kis létszámú a magyar vadászírók klubja: Molnár Gábor, Rácz Gábor, Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond – és itt ki is fogytam a nevekből.
Biztosan vannak még rajtuk kívül is, de mások nem igazán mondhatják el magukról, hogy emlékeik több kötetnyire elegendőek, és még népszerűek is az olvasók körében.
Molnár Gáboron kívül (akinek mostanság nem adják ki a műveit), csupán Széchenyiről állítom teljes biztonsággal: jól és viszonylag sokat írt.

Széchenyi Zsigmond (1898. január 23.–1967. április 24.), a vadászatkedvelő arisztokrata vagyonának köszönhetően sokfelé megfordult, és minden alkalommal magával vitte két elmaradhatatlan társát: puskáját és fényképezőgépét.

Az első ízben 1934-ben megjelent Elefántországban (akárcsak a Hengergő homokban) afrikai kalandjait meséli el szellemesen, némi öniróniával fűszerezve, miközben elénk tárja zoológiai és etnográfiai megfigyeléseit.
(Az Elefántország elnevezés egyébként Széchenyi szóhasználatában Kenya, Tanganyika és Uganda vadonságait jelenti.)

Cseppet sem meglepő módon elsősorban nem a trófeák és a hozzájuk fűződő emlékek tetszettek a legjobban, hanem Széchenyi szókincse. Olyan szavakat használ, melyek mára vagy kikoptak nyelvünkből, vagy korszerűsített formában ismeretesek, s ennek következtében sokat veszítettek zamatukból.

Természetesen a könyv igazi sava-borsát mégiscsak a vadászkalandok jelentik, hiszen a kötetben megörökített két szezon alatt Széchenyinek számos ritka trófeát sikerült zsákmányolnia.
De nem csak a falra akasztható kitömött bivalyfejek, ágy elé való oroszlánbőrök és szobadíszként használatos elefántagyarak okoznak örömet a vadásznak.

Legalább ennyire (ha nem jobban) büszke azokra a felvételekre, amelyeket nem ritkán karnyújtásnyi távolságból készített a vadon állatairól. Ezek közöl a legsikerültebbek a kötetben is megtalálhatók.

A kalandok mesélése közben természetesen szóba kerülnek a helybéli emberek is, sőt, az őket és az állatvilágot fenyegető civilizációs térhódítás is.
Széchenyi már 1934-ben arra figyelmezteti az olvasókat, hogy aki még látni akarja az igazi Afrikát, az siessen, mert a fekete paradicsom napjai megszámláltattak. És ebben sajnos nem tévedett.