Főkép

Érdemes néha úgy könyvajánlót írni, hogy a végéről kezdi az ember. Ugyanis amikor letettem PKD legújabb magyar nyelvre fordított könyvét, fogalmam sem volt, tudnék-e mondani bármi újat ezzel a regénnyel kapcsolatban. Azt, hogy „le kell ülni, és elolvasni, mert rettenetesen jó”, nem lehet mondani, kevés önmagában.

Dicket úgyse lehet sokáig korholni vagy dicsérni, mert stabilan, jól ír. Életművében vannak ugyan apróbb megbicsaklások, de képes volt hosszú időn keresztül újabb és újabb remekeket alkotni, ezt azonban egy oldalon keresztül nem volna értelme taglalni.

Ugyanígy fölösleges volna fogni egy jegyzetfüzetet, és kipipálni a megjelenő vezérmotívumokat: drogok, alternatív jövőkép, megosztott hallucinációk, állandó megfigyelés és paranoia, a megfoghatatlan valóságkép, és a többi. Pedig már maga a cím is Dick egyedi komolyzenei ízlésére utal: az Erzsébet korabeli ír származású brit zeneszerzőnek, John Dowlandnek legismertebb lantra írt szerzeményére, a „Csordulj, könnyem”-re utal, melynek szövegét fejezetről fejezetre közli a szerző.

Külön érdekesség, hogy Dick elmélete szerint a közeljövő Amerikájában egy Linda Fox nevű énekesnő fogja majd Dowland lantműveit énekelni, mint azt a The Divine Invasion című késői regényében is taglalja. Éppen ezért érdemes egyszer úgy is próbát tenni a szöveggel, hogy olvasás közben Dowland szól a hangfalakból. Az élmény feledhetetlen.

Nem árt néhány keresett szót szólni magáról a történetről se. Főhősünk, Jason Taverner hírneves énekes, tévésztár. Mindezt annak köszönheti, hogy genetikailag módosított, speciálisan kiképzett ember, Hatos. Sikeres, nagyvonalú életének azonban híre-hamva se marad, amikor egyik napról a másikra ébredve egy senkivé, egy névtelen csóróvá válik. Egy rendőrállamban, ahol mindenkit megfigyelnek, csak őt nem tartják nyilván.

A Dick által ábrázolt rendőrállam hátborzongatóan ismerős, hiszen akár a mienk is lehetne. Most, amikor a technika minden eddiginél több eszközt ad a hatóságok kezébe, hogy szemmel tartsanak minket, csak ürügy kérdése, hogy beinduljon a megfigyelősdi. Azt mondják, a paranoia csak töredékérzete annak, ami valójában történik a világban. Nos, a könyvet olvasva mindannyian ízelítőt kaphatunk abból, milyen lehet a teljes, töredékmentes üldözöttségérzés.

Dick kitűnő íráskészségére az is bizonyíték, hogy filozófiai és pszichológiai eszmefuttatásait úgy tudja alkotásaiba szőni, hogy az egy pillanatra sem tűnik erőltetettnek vagy kilógónak. Mi sem példázza ezt jobban, mint amikor Taverner és az egyik női mellékszereplő, Ruth Rae a gyász lényegéről és lélektanáról vitatkoznak. Ráadásul ez a pár oldal sűrűbben és erősebben hat, mint egy egész könyvnyi tanatológia Polcz Alaine-től.

És ha már a gyászról esett szó: újabb példa az író sokrétűségére, hogy a könyvet úgy is lehet olvasni, mint egy elhúzódó gyászfolyamot. Ezt csak alátámasztja a Dowlandre való folyamatos hivatkozás és a regény amúgy is síri hangvétele, illetve az utolsó jelenetek egyike, melyben Felix Buckman, a főhőst elfogó rendőrtiszt siratja a gyakorlatilag már halálra ítélt Jason Tavernert.

Az egyik ok, amiért Dick könyveit szeretem olvasni az, hogy minden egyes regény önismereti táncra kér fel.
Jól érzed magad a világban?
Jó-e ez a világ?
Ki vagy?
Hogy éled meg napjaid?
Biztonságban vagy?
Hogyan gondolkodsz mindennapjaid felől?
Egyedül ezek a mindennapok léteznének?
Képes volnál egy „másik” világban is talpon maradni?
Senkiként vagy nagy emberként élni?
Jó dolog-e híresnek lenni?
Érdemes?

 

Részlet a regényből

 

A szerző életrajza

 

Kapcsolódó írások:

Lawrence Sutin: Isteni inváziók - Philip K. Dick élete