FőképDerek Montgomery, a seattle-i rendőrségtől (Lone Star) megpattant, most az árnyvilágban tevékenykedő magánnyomozó egy nehéz nap éjszakáját alvás helyett kénytelen valami teljesen mással tölteni.
Egy fiatal, szemrevaló hölgy (Jacosta Yzerman) ugyanis azzal a szándékkal csenget be hozzá, hogy golyót röpít a koponyájába, mivel szerinte a magánszimat megölte a húgát. Szerencsére a lövés nem dörren el, mivel nem Dirk volt a gyilkos.
De akkor ki és miért végezett a fiatal lánnyal?

Innentől kezdve nincs megállás. Findley fokozatosan felpörgeti az eseményeket, Montgomery pedig nyakig merül a szószban, a végén pedig már nem csak saját, hanem megbízója (Jacosta és húga, Theresa) életéért kell harcolnia, mégpedig egy megacég ellen.

Findley alapként a klasszikus magándetektív figurát ülteti át a Shadowrun világba. Akárcsak egy puha fedeles, ronggyá olvasott krimiben, úgy a jövőben Montgomery testesíti meg azt a szereplőt, aki alapvetően szennyes kis ügyeket intéz és néha a horgára akad egy-egy nagyobb falat.
És ahogy az lenni szokott, egyszer csak beüt a mennykő, amikor valami olyasmibe tenyerel hősünk, aminek a megoldása egyre kilátástalanabbnak látszik.

Egyre másra tűnnek fel újabb és újabb, egymástól teljesen független szálak, hogy jól összekuszálják az addig sem teljesen tiszta képet. Természetesen ezek egymáshoz való kapcsolatára csak a regény vége felé derül fény, amikor már a mi szívós Montgomery-nk is feladni látszik a küzdelmet.

Ahogy az várható, az alapul szolgáló Shadowrun világáról is jó nagy adag információt kapunk. Alapos „kiképzésen” esik át az olvasó, nehogy váratlanul érje, ha felbukkan egy „hermetikus mágus”, egy „szabadszellem” vagy egy „rigó”.

Vannak, akik azt mondják, hogy egy szerepjáték-világhoz írt könyv túlzott mértékben szorítja keretek közé a szerzőt. Az LX-IR-ben is szép számban botlunk ezekbe a „korlátokba”, bár ezek leginkább az adott szerepjáték szabályaiból átvett kifejezések, amelyek a rendszert nem ismerők számára fel sem tűnnek.

A Kiadó oldala: Beholder Kiadó