FőképHirtelenjében nem tudnék említeni idegőrlőbb és főleg felelősségteljesebb művészi vállalkozást egy második kötet megírásánál. Az első könyvig viszonylag sokan eljuthatnak. Ki szerzői finanszírozással, ki a szerencse kegyeltjeként, ki pusztán az épp kiemelkedő divathullámot meglovagolva, és még ezernyi módon.
Másodjára azonban szembe kell nézni a már mért és mérhető sikerrel, és valami újat, jobbat illik letenni az asztalra, ha bárki azt szeretné, hogy (továbbra is) kellően komolyan vegyék.

Nem szabad ugyanakkor nagyban eltérni a bejáratott stílustól sem, hiszen a radikális váltás könnyen éppoly radikális elutasításhoz vezethet. Valamiféle egyensúlyt kell teremteni tehát a bevált megoldások, és a kísérletezőbb metódusok között, hogy mindenkinek kedvére lehessen az új mű: az immár vélhetően tapasztaltabb, érettebb, tudatosabb tollforgató második „gyermeke”.

Tisza Kata második kötete egy valóban lehengerlő, már-már novellába hajló karcolattal indít, akár egy mindent az albumnyitó számra feltevő pop- vagy rocklemez. A szövegritmus, a pergőtűzszerű ismétlések ellenállhatatlanul elragadják a felkészületlen olvasót, az írónő korábbi munkáit ismerőknek pedig a familiaritás biztonságát ígérik.

Ugyanakkor a Pesti kínálatból megismertnél sokkal kiforrottabb, magabiztosabb az írástechnika, eltaláltabbak a szófordulatok, teljesen eltűnt az elsőkötetesekre még olykor jellemző modorosság.
A téma ismét részben önéletrajzi, önnön-lét-elemző, stilizált keretekbe szelídített dühkitörés, és ez az, ami Tisza Kata eddigi írásainak sava-borsát is adta.
Ezt követik az egyre szókimondóbb, ledérebb és maróbb, erotikus pillanatképek. Sorjáznak a pasik, (újfent) elmosódnak a szűz és a kurva közötti, manapság egyébként sem mindig feltétlenül éles határvonalak.

Önmagában mindegyik karcolat kerek kis egész, a poénok, a csattanók rendre a helyükre kerülnek, nagyobb tömegben viszont nehezen fogyaszthatók, akár a csokoládészirupos, mogyoróval megszórt oroszkrém fagyi, ami hajlamos túlzott telítettséget okozni, sőt, akár megülni is a gyomrunkat.
Ezért ezt a szakaszt érdemesebb inkább időről időre elővenni, és csupán mazsolázgatni a humoros és ezzel egy időben roppant keserű, kurta szexuális kalandok leírásai közül.

Szerencsére azonban nem mindegyik karcolat szól a dugásról, annak örömeiről és keserveiről, hanem - a kötet harmadik harmada felé, nagyjából a „Zuhanórepülés”-sel kezdődően - fel-feltünedeznek az írói válságokkal, a szakmai prostitúcióval és keresztutakkal, az általánosabb érvényű problémákkal foglalkozó elbeszélésecskék.

Ezek közül is kiemelkedik a „Kortársak”, amely kafkai, vagy tán inkább Woody Allen-i akasztófahumorral jelöli ki a művész és művészet helyét világunkban. Poszt-posztmodern állapotunkban ugyanis a „minden elmegy”-ben már nem megy el az igazi, valóban belülről fakadó kinyilatkoztatás - kizárólag a vadsággal, az útszéliséggel, mindenféle szokásrend gátlástalan(nak mutatott) felrúgásával „mondhatunk valamit”, teremthetünk „értéket”. Vagy mégsem?
A rövidke írás saját tökéletességével mond ellen a benne foglalt tételnek, mégis érvényesnek, megfellebbezhetetlennek tetszik. Döntse el hát, ki-ki maga, miként akarja felfogni az „üzenetet”.

Az utolsó elbeszélés, az „Exkluzív!” egyfajta rekapituláció. Visszatérünk a kötetnyitó karcolat, „A visító tehén” alaphelyzetéhez, de ezúttal egészen más hangnemben és tempóban kerülnek kidolgozásra egyazon motívumok. Minden elemében ellenpólusánál rezignáltabb darab, paradox módon mégis életigenlőbb a végkicsengése.

A tárgyilagosság és a szubjektivitás mesteri elegyítése, az egyszerre kívülről (az idő távlatából) és belülről (a megéltség közvetlenítő nézőpontjából) megírt élet(út-törredék-)történet - eléggé gonosz módon - teljes azonosulásra kényszerít, ám épp ezért oly felszabadító, megtisztító a tűz, ami benne ég.

Nem tisztem jósolgatni, sem tanácsokat adni, de meggyőződésem, hogy pontosan „A visító tehén” és a kötetet záró darabok mutathatják meg az utat Tisza Kata írói kiteljesedése felé. Hiszen pályáját egyelőre csak ellentmondásos ítéletek jellemezhetik: fojtogatóan felkapott, ugyanakkor valóban roppant tehetséges, összességében tekintve még mindig csupán ígéretes, viszont igazi gyöngyszemeket is elénk vető, incselkedő zseni, akinek fiatal bőrében érzésem szerint már alig fér el a kirobbanni, a vonzás-taszítás-alkotás koordináta-rendszerébe erőltetett erotika gubóját levedleni készülő, érett író.

Tartalom:
A visító tehén
Mester
Pesti kérdés
Tükrök
Kiegyezés
Levelibékák
Szőnyegek
Szélmalmok
Dobozok
Dinnyék
Sztereó
Képzelt párbaj
Bosszú
Perspektívák
Kontra
Ajándékok
Zuhanórepülés
Kortársak
Sterilitás
Az Arc
Exkluzív!

Eddig Tisza Kata alábbi könyvéről írtunk:
Tisza Kata: Pesti kínálat
Főbűnösök
Tisza Kata: Magyar Pszicho

Kapcsolódó írás:
Interjú Tisza Katával