Truman Capote: Hidegvérrel

Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006
Fordító(k): Szíjgyártó László
Kategória: szépirodalom
Eredeti cím: In Cold Blood
Oldalszám: 437
Ára: 2500 Ft






Sokan úgy tartják, Truman Capote „találta fel” a dokumentumregény műfaját. Habár az állítás ebben a formájában talán vitatható, az mindenképp kétségtelen, hogy e regény lett az első a maga nemében, mellyel szerzője nemzetközi sikert ért el.
A Kansas állam-beli Holcombban brutális kegyetlenséggel meggyilkolt Herbert Clutter igaz története, és annak irodalmi feldolgozása azóta egyértelműen legendává vált, amit mozifilmes és televíziós adaptációban is ismerhetünk.

Capote legfőbb érdeme, hogy a háttér-információk garmadáját többnyire csupán tessék-lássék rendszerbe szedve tálaló tényfeltáró újságírás módszereire sikerült rákényszerítenie a szépirodalom kötöttebb esztétikai formáit.
Már önmagában az is sokat elárul a kísérletről, hogy a bűncselekmény éjszakáját, a nyomozás idegőrlően sikertelen szakaszát, a bűnösök elfogását, valamint a tárgyalást és a halálsoron eltöltött éveket négy arányos hosszúságú „könyvvé” rendezte közreadójuk, aki a válogatás, a nagyítás és a kihagyás, valamint a többszörös fokalizáció - vagyis a nézőpontok sokszor akár egy mondaton belüli váltogatásának - szépírói eszköztárát igénybe véve érte el az általa kívánt hatást.

Ám talán még ennél is fontosabb, noha irodalmi értékeit tekintve sokkal kétesebb erénye a regénynek, hogy mintát szolgáltatott egyrészt egy újfajta bűnügyi műfajhoz, nevezetesen az elkövető kilétét tulajdonképpen a kezdetektől fogva ismerő, a nyomozói munkára és a bűnözés lélektanára összpontosító thrillerhez, másrészt a tárgyalótermi dráma könyves és televíziós változataihoz.
Az előbbire remek példa - több más kiváló alkotás közül elsősorban a közvetlen téma, a hidegvérrel elkövetett emberölés okán - a Kísérleti gyilkosság, míg az utóbbira inkább a Norman Mailer tollából származó, és Gary Gilmore kálváriáját elbeszélő A hóhér dala második része, no meg a számtalan jobban-rosszabbul sikerült televíziós darab.

A négy nagy fejezet közül azonban valójában csupán az első három képes fenntartani azt a feszültséget, amit egy krimitől elvárhatunk. Ugyanakkor a ténylegesen mélyenszántó kérdésekkel a negyedik rész foglalkozik.
Ekkor kell ugyanis az olvasónak szembesülnie a problémával: milyen alapon tehetünk különbséget a nyereségvágyból, vagy akár bármiféle racionális indok hiányában elkövetett, hidegvérű gyilkosság, és az államilag elfogadott (a háború esetében ráadásul kifejezetten dicséretesnek beállított), előre megfontolt, s lényegében az előbbihez hasonlóan hidegvérű emberölés között?

Választ nem kapunk a regényből, és annak műfaji sajátosságai, vagyis a dokumentarista jelleg, a tárgyilagos, pártatlan „tudósításra”, az alapos, de érzelmi szempontból távolságtartó „oknyomozásra” való törekvés nem engedi meg a részrehajlást, vagy a nyílt erkölcsi állásfoglalást.
Persze mindez csak álca, hiszen az irodalmi megközelítésnek köszönhetően pontosan beazonosítható Capote véleménye gyilkosokról, és azok gyilkosairól.

Vélekedjék bárki bármiként is önjelölt halálosztókról, halálbüntetésről, vagy általában az életről, gondolatébresztőként feltétlenül érdemes elolvasnia Capote korszakalkotónak valójában nem nevezhető, valamiféle korszakhatárt - az úgynevezett non-fiction elbeszélés újbóli előretörésének kezdetét - viszont mindenképp kijelölő dokumentumregényét.

Galamb Zoltán