FőképA bálványban az író talán szokatlannak tűnő módszerrel dolgozik, amikor egyes szám első személyben adja elő mondanivalóját, miközben az elbeszélő személye folyamatosan változik. Húsz ember szemén keresztül látjuk lezajlani Vittoria és Paolo tragikus szerelmének történetét, amely az 1570-es évek derekán kezdődik. A polgári gyökerekkel rendelkező Accoramboni család Rómába költözik, ahol XIII. Gergely pápa uralkodik. Feltett szándékuk, hogy lányukat, Vittoria-t megfelelő családba kiházasítsák, így biztosítva a család jólétét. Azonban egyedül – a cseppet sem jómódú – Francesco Peretti akad fenn az Accorambonik által kivetett hálón, aki a pápa harmadik kamarása és Montalto bíboros – a későbbi V. Sixtus – unokaöccse. Vittoria beletörődik sorsába és feleségül meg Francesco-hoz, de a sors szeszélye folytán futó találkozásra kerül sor közte és Paolo Giordano Orsini herceg között.

Ez volt az igazi „szerelem első látásra”. Ettől fogva a két ember sorsa örökre egybefonódott és kezdetét vette egy tragédiákkal, cselszövésekkel, politikai és katonai csatározásokkal terhes folyamat, melynek végén beköszönthetett a boldogság. Igaz, csak pár évre. Mint azt előszavában Merle is leszögezi, A bálványnak nincs semmiféle kapcsolata a Francia históriával, a regényfolyamától teljesen független, különálló mű. Célja az volt, hogy „tisztába tegye” Vittoria Accoramboni nevét és szerepét, amelyet Stendhal – egy korabeli krónika fordítása nyomán írt rövid elbeszélésben – nem éppen pozitív színben tüntet fel. Merle még 1957-ben e krónika alapján írt egy hasonlóan rövid elbeszélést, de az évek folyamán ráébredt, hogy félreismerte Vittoria-t és így született meg ez a regénye.

Talán különösnek hangozhat, ha azt mondom, hogy számomra sokszor a háttérbe szorult, mintegy másodlagos tényezővé vált a szerelmi történet folyása és sokkal inkább maguknak a történelmi tényeknek az ábrázolása kötött le. Ez nagyban köszönhető annak, hogy Merle igen alaposan körüljárta nem csak a főszerepet játszó Vittoria és Paolo életművét, hanem magát a kort is, amelyben éltek. Így elkerülhető az, hogy egyszerűen „romantikus, szerelmes regénynek” tituláljuk művét. Az író a jobb megértés kedvéért elénk tárja a XVI. századra jellemző társadalmi normákat, a bevett szokásokat. Láthatjuk ki mennyit ért abban a világban, mennyire vették emberszámba vagy éppen abba se, csak azért, mert nő volt.

Meglátásom szerint két személy van a regényben, akiknek a „beszámolói” valamennyire kirínak a sorból, ezzel mégis tökéletesen kiegészítik a történetet. Gian Battista Della Pace, Róma csendőrfőnöke és Baldassare Tondini, Pádua podestaja hivatalos, jelentésszerű beszámolóinak személytelensége éles kontrasztban áll többiek történeteivel. Mégis szükségesek, mert ezekkel egyrészt „helyére kerül” jó pár dolog, másrészt Merle ezeken keresztül tudja ábrázolni a hatalom hivatalos álláspontját Vittoria és Paolo viselt dolgaival kapcsolatban. Mindent összevetve rendkívül olvasmányos Merle regényt tarthatunk a kezünkben, amelyben az író ismét sikerrel varázsol el bennünket, és biztos kézzel kalauzol végig saját birodalmán. Mi pedig ellenállás nélkül hagyjuk is ezt neki.