Főkép

Andrássi György regénye a legjobbkor került a hazai könyvesboltok polcára. Felnőtt az első, rendszerváltás környéki nemzedék, akinek már nincs emléke az „átkosról”. A magyar népre újabb zivataros század köszöntött, és nekünk, első szavazóknak is a fülkékbe kell vonulnunk.

A mai fiatalok igen kevés időt szentelnek a politikára, és, mint a legtöbben, ők is neveltetési, vagy érzelmi alapon döntenek. Ami teljesen érthető is, hiszen egy, a második ikszébe még be nem lépett tini lázadásból, mintakövetésből, esetleg az önmeghatározást segítendő fog szavazni.

Igen kevés dolog alapján tudnak dönteni, és kisebb gondjuk is nagyobb annál, semhogy a választásokra figyeljenek. Nekik pont most kell magukat kitalálni, nem csoda hát, ha elegük van a politikai csatározásokból. Saját magukért kell harcot vívniuk, nem utolsósorban önmagukkal. Ilyen helyzetben kell fölnőnie főhősünknek, Ákosnak is.

A szoclib milíciában kommandózni lélekölő feladat, különösen, ha az egykori barátokra céloz az ember fia. Így jár az újlipótvárosi Ákos is, amikor jó barátja, Ági és példaképe, Krasznai Feri kerül a célkeresztbe. Az ellenségesség azonban együttműködésbe fordul, mivel a fiataloknak tudomására jut, hogy a díszmagyarok zsidókat akarnak a Dunába lökni. Úgy döntenek, itt az idő megvívni a maguk harcát az igazságtalanság ellen.

Minden addigi történés mélyebb értelmet nyer, amikor két titkosszolgálati szervezet is elegendő potenciált lát a fiatal partizánban, hogy beszervezzék, és előbb Budára, majd Bécsbe küldjék a két milicistát. Ekkor találkozik Ákos a CNN riporternőjével, egy örmény nevű amerikaival. Kapcsolatukon keresztül ismerkedik meg Ákos a média hatalmával, és vele együtt mi is elgondolkozhatunk szerelmen és testiségen, vagy a férfi-női szerepek minőségén.

Bár első látásra lázadó hangvételűnek tűnhet, mégis, egy ilyen könyv érett gondolkodásával, köznapi nyelvhasználatával közelebb hozhatja az első választókat a politika világához, talán felszámolhatja olvasói között a meg nem értést, az egyoldalúságot is.

A könyv pozitívumai közé tartozik, hogy nem pusztán, mint pergő cselekményű politikai regény olvasható. Szerzőnk több síkon értelmezhetővé tette művét egy, a teljes szövegen végigvonuló szerelmi szállal, amolyan Rómeó és Júlia-módra, valamint egy nem mindennapi fejlődésregényt is belecsempészett a nem sokkal több, mint kétszázötven oldalba, ezért a regény más korosztályok számára is élvezetes maradhat.

Egyéni látásmódja révén az érettebbek is elnosztalgiázhatnak, újra rádöbbenhetnek, milyen volt fiatalnak lenni, a fiataloknak pedig lehetőségük nyílik arra, hogy saját hangjukhoz közel álló elbeszélőtől hallhassák a felnőttebbek érveit is, s így mindenki jól jár.

Ez a huszonegyedik századi Magyarországon játszódó történet azonban nem csupán fikcióként állja meg a helyét. Nagyon is elképzelhető a regénybelihez hasonló polgárháború, most hogy az első, gulyáskommunizmustól meg nem érintett generációnak is hallatnia kell a hangját. Biztosan nem ez a könyv fogja a választási harcot elcsitítani, de az ifjúság békevágyát hitelesen tolmácsolja. Reménykedve is tekinthetünk tehát rájuk, mint egy új, megértőbb kor zálogára.