Főkép

Báró Jósika Miklós (1794-1865) fontos szerepet játszott a magyar irodalom fejlődésében, mivel nevéhez fűződik az első, az angol vagy a francia romantikus történelmi regényekhez mérhető magyar nyelvű írás. Ez volt az 1836-ban megjelent Abafi, amelynek nyelvezete felett ugyan eljárt az idő, de a modernizált változat még ma is megállja a helyét. A ’48-as szabadságharc előtt pedig nem akadt párja, kis túlzással az ő nyomdokain haladva született meg a magyar regényirodalom. Az Abafi után sorra jelentek meg regényei, 1849 utáni emigrációja is csak átmeneti szünetet jelentett munkásságában, még halálának évében is jelent meg könyve.

A nagyszebeni királybíró első ízben 1853-ban került kiadásra, s Jósika egyik legjobb, máig élvezhető történelmi regényének bizonyult. Ez alatt azt értem, hogy a történet kerek, a több szálon futó cselekmény jól követhető, a fontosabb szereplők ábrázolása alapos. Kiváltképpen erénye az írásnak az erdélyi táj szeretetteli ábrázolása. Úgy sejtem a szöveg ezúttal is modernizálásra került, ami alapvetően nem baj, hiszen egyes mondatszerkezetek még így is furcsának tűnnek. Na meg azt sem szabad elfelejteni, hogy bizony már több mint 150 év telt el az első kiadás óta.

A cselekmény nagyjából a Rákóczi szabadságharc idején játszódik Erdélyben, de pár diszkrét utalást leszámítva, nem nagyon találkozunk kurucokkal. Időnként ellenség kószál a környéken, valaki a lázadók oldalán csatázik – de a hétköznapok nyugalmát ez nem nagyon borítja fel, így a helybélieknek jut idejük alaposan kitárgyalni azokat a rejtélyes eltűnéseket és haláleseteket, amelyek a környéken történtek, nem beszélve az egyre nagyobb méreteket öltő ezüstpénz-hamisításról.

Röviden, tömören összegezve: a regény titokzatos bűnügyekről, némi nyomozásról és az igazság diadalmaskodásáról szól – amúgy romantikus módra.