Főkép

„A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején.” Ezzel a mondattal indult világhódító útjára William Gibson iszonyatos science fiction látomása. Ezzel a mondattal indult el az a folyamat, melynek végén ma a Mátrix-trilógia áll. Ezzel a mondattal született meg 1984-ben a cyberpunk. Persze nem minden előzmény nélkül, Pallasz Athéné módjára pattant ki Gibson fejéből a cyberpunk ötlete. Az eljövendőn elmélkedés, a jobb világokba vágyás igen korán a mesék birodalmába terelte képzeletünket. Az emberiség közös tudattalanjában mindig is élt egy hely, egy eszményi társadalom képe, melyet sokan sokféleképpen képzeltek el és fogalmaztak meg az idők során.

Ilyen hely például rögtön az Édenkert, vagy a Mennyország. Esetleg a buddhista Nirvánát is ide sorolhatjuk. De tegyük félre a vallást! Az időszámításunk előtti negyedik században Platón már egy olyan demokratikus társadalmat ír le, melynek egyedüli jó irányítója – hiába, minden szentnek maga felé hajlik a keze – a filozófus. Ezt a sehol sem létező, ideális világot gondolta tovább, jó ezerkilencszáz évvel később Morus Tamás. A saját korában igen előremutató, racionális alapon működő, szegénységet nem ismerő társadalom képét festi meg Utópia című művében. Ilyen törekvések vezettek a szocializmus gondolatához, és egészen addig hitt is az emberiség egy eljövendő jobb világban, míg meg nem próbálták azt megvalósítani.

Mint azt a mellékelt ábra is mutatja, ha meg is vetette egy időre a lábát, a szocializmus és a kommunizmus eredeti formájukban életképtelennek bizonyultak. Mai megmaradt formái már csak névleg, elnyomó rendszerük hasonlóságaiban őrzik az egykori törekvés hűlő parazsát. Talán nem véletlen, hogy pont a gazdasági világválságból a második világháborúba rohanó harmincas években született meg az Utópia tökéletes tagadása: a disztópia.

Az 1880-as években kezdődő második ipari forradalom gyökeres változásokat hozott az emberiség számára. A harmincas évekre lezajlott a teljes villanyosítás, a gépek sorozatgyártása mindennapossá vált. Ekkorra szakadt át végképp a világ, mint korlát az információk áradata előtt: telefonok és rádiók tudatták boldog-boldogtalannal, mi történik a nagyvilágban, milyen szörnyű idők közelednek. A technika rohamos fejlődésébe, a tudományba vetett fanatikus hit hívta életre a mai tudományos fantasztikus irodalmat. Ebben a korszakban élt és alkotta meg H. G. Wells A világok harcát és Az időgépet, ekkor írta Aldous Huxley a Szép új világot, melyekben a technika és tömegkommunikáció nem csupán a cselekmény szerves része lesz, de új, fenyegető arcát is megmutatja. Ezek a látomások legalább olyan jövőbe mutatóak, olyan önbeteljesítőek voltak, mint annak idején Verne tengeralattjárója.

Noha azóta hetvenöt év is eltelt, lassan körvonalazódni látszik, hogy ha időgépet nem is tudunk gyártani, idegen civilizációkkal eddig nem találkoztunk, de pl.: ember klónozására igen is van lehetőség, a drogok a tömegkultúra részévé váltak, követendő divattá lett az elégedettség, és az utóbbi hatvan évben az agymosásnak egy különösen riasztó vállfaját tapasztaljuk meg nap, mint nap: a tömegmédiát. De egyelőre térjünk még egy kicsit vissza a negyvenes-ötvenes évekbe. Az atombomba ledobása, majd a hidegháború kezdete, a fegyverkezési verseny indukálta újabb technikai felfedezések írók egész sorának a szemét nyitotta fel. Ez idő tájt indul el az Astounding, a sci-fi irodalom aranykorának egyik „zászlós magazinja”. Olyan nagyságok ragadtak tollat, mint Robert E. Heinlein, Arthur C. Clarke vagy Isaac Asimov. Széles körben váltak ismertté a robotok, a mesterséges intelligencia, vagy a nukleáris tél fogalma.

Aztán a nagy science fiction magazinok alkonyodtával átalakult az SF paletta. A tudományos fantasztikus irodalom új hulláma egybeesett a beatkorszakkal. A növekvő hidegháborús paranoia előli menekülés egyik legfőbb eszköze lett a műfaj. Új univerzumok jelentek meg: 1965-ben Frank Herbert megírta A Dűnét, 1968-ban a 2001: Űrodisszeia nyitott új távlatokat, tett fel új kérdéseket a sci-fi olvasóinak. Ennek a kornak a terméke a szintetikus drogok kultúrája, mely többek között az ifjú korától SF-rajongó Philip K. Dicket késztette arra, hogy az addigra már hagyományossá vált kliséket új, spirituális, misztikus tartalommal töltse meg.

A hetvenes évek végére végül a pszichedelikus szerek veszítettek csáberejükből, a titokzatos űrbéli világok romantikája megfakult. Papíron még élt a szovjet-amerikai ellentét, de a hidegháború a végéhez közeledett. A technikai fejlődés a miniatürizálás és a számítógép-fejlesztés irányába tolódott el, melynek legfőbb színhelyei az Egyesült Államok Szilikon-völgye és az ugrásszerűen feltörő Japán. Így érkezünk el a modern utópia utolsó évébe, 1984-be. Még ha úgy is tűnik ekkor, hogy Orwell képe geopolitikailag helytálló, e látomás, kalendáriumi beteljesültekor technikájában már eléggé elavult az addig elmúlt a majd’ negyven év során. Ekkor jön William Gibson, hogy új erőt adjon a tudományos fantasztikus zsánernek.

Gibson a számítógépben találta meg a világának központját, és ehhez mi, netes olvasók csak bólogathatunk. Az ő révén kerültek a közgondolkodásba olyan, akkor még ismeretlen fogalmak, mint a kibertér, a virtuális valóság, a génmanipuláció vagy a mesterséges intelligencia modern változata. Orwellel rokonítható vonása a rettentő mértékű hatalom összpontosítása, csak Orwell a totalitárius államban látta a fenyegetést, míg Gibson a multinacionális cégekre – japán nevükön zaibacukra – gyanakszik. Orwell komor látásmódját ugyan Gibson teljesen átveszi, sőt, írástechnikájában jóval nyomasztóbb, mint az 1984 vagy az Állatfarm volt saját korában, de nem is igazi disz-, hanem inkább heterotópiát ír. „Az elme nem-terébe” nyúl, mikor regényének színtereit kettébe hasítja: a cselekmény egy része az általunk ismert és tapasztalt valóságban játszódik, de létezik egy másik, egy virtuális világ is, a kibertér, ahol a regény szereplőinek mintha más volna a viszonyuk.

A kibertér alapjait valójában a preszókratikus Gorgiász és a híres ír filozófus, George Berkeley fektették le. A szolipszizmus vagy szubjektív idealizmus rövid történetének bemutatására nincs keretem, ezért mindenkit megkérek, gondoljon az 1999-es Mátrix című filmre. Az ott géntenyészett és becsatlakoztatott emberek a gibsoni „közmegegyezésre épülő hallucinációban” élik életüket. Félve jegyzem meg, hogy ez a hallucináció kísértetiesen hasonlít a mai fogyasztói társadalmak által kínált életformához (v.ö.: az ember legyen habzsoló, befogadó, érzéki: puszta szem és száj). A fogyasztói társadalom visszásságai is nagy hangsúlyt kapnak a Neurománc-univerzumban. A mi korunkban ismert televízió szerepét átveszik a szimulált stimulációs…, jobb híján nevezzük filmeknek. A korábbi audio-vizuális élményt a szimstim kiterjeszti mind az öt érzékre: nincs különbség színész és néző között. A valóság-terek efféle elmosódását Gibson elődeinél már tapasztalhattuk, többek között Philip K. Dicknél is, de ennyire zavarba ejtően itt jelenik meg először.

A Neurománc-univerzum egyik legrémisztőbb eleme mégsem ez, hanem a végtelenségig fokozott kitaszítottság és kiszolgáltatottság érzete, melyet Gibson mesterien tálal rövid, tömör mondataival. Szikár elbeszélői stílusa a detektívregény hőskorát idézi; gondoljunk csak Dashiell Hammettre vagy Raymond Chandlerre. Gibson egy pillanatra sem felejti el érzékeltetni, hogy nem a szereplők kezében van a gyeplő. A regény középpontjába állított antihőseit mindig körülveszi a nagyvállalatok és mesterséges intelligenciák érdekhálózata. Szünettechnikáját és információadagolását tanítani kéne: sem a főhősök, sem az olvasó nincs a teljes történet birtokában. Hol fontos információk vesznek el, hol a rövidebb-hosszabb időre balladai homályba burkolózó cselekményszálak, hol egy jól elhelyezett bérgyilkos gondoskodik arról, hogy a legfontosabb részletek birtokába csak a megfelelő időben jusson az olvasó, vagy éppen azért, hogy sose derüljön fény dolgokra.

A fő ok, ami miatt nehéz egyszerre elolvasni az egész kötetet elejétől a végéig, ugyancsak a szerkesztésmódban keresendő. A William Gibson által megrajzolt jelenetek vagy felvillanások alkalmazkodnak a huszadik század végi, televízión felnőtt nemzedékhez: nem fél gyors vágásokat, brutális pontosságú, pengeéles jeleneteket megrajzolni, ezért a feszültség a könyvben mindvégig jelen van, de a kulcsjeleneteknél szinte tapintható. A kiszolgáltatottságot olyan töményen szervírozza, hogy megpihenés nélkül végigolvasni ezt a könyvet embert próbáló feladat. Ráadásul a három regény közt eltelő tizenhat év alatt a pusztán adatból, mesterséges intelligenciákból és jogosultság-ellenőrzőkből álló mátrix sem marad állandó. A három regény folyamán folyamatosan változik: transzcendens lények alakulnak ki benne, az élőkhöz szólnak, segítséget kérve „szabadságharcukban”.

Ha már szó esett a transzcendenciáról, érdemes megemlíteni a Neurománc-univerzum multikulturalitását. Haiti vudu misztérium keveredik a tradicionális japán kultúrával, a raszta hívők közösségével, ami különleges, pikáns ízt ad a trilógiának. A fordítók munkáját dicséri, hogy a raszták dialektusát, a pidzsinizált nyelvjárásokat és, amúgy általában, az egész gibsoni szöveget gyönyörűen átültették magyar nyelvre. Nehéz záró sorokat írni egy olyan invenciózus trilógiához, mint amilyen Gibsoné. Nem pusztán azért, mert amit kigondolt, akárcsak Verne tengeralattjárói, ma „élnek” és mozognak, és aktuálisabbak, mint valaha (hiszen ez a jó science fiction író egyik, nem kizárólagos ismérve). Hanem nagymértékben azért is, mert az általa megteremtett világ annyi ponton kötődik az elmúlt néhány év kultúrájához (csak a legismertebb példát idézném fel újra: az 1999-es Mátrix), hogy nem lehet ezt egyszerűen lezárni, ahogy a trilógia sem teszi. Olyan világ ez, melyben „egy New York-i perc múlva ott leszünk”, és ez „nem vicc”.