Főkép

Közép-Európa különös határvidék. A nyugat-európaiaknak túlságosan keleti, a kelet-európaiaknak túlságosan nyugati. Az utóbbi száz évben keresztülsöpört rajta minimum két válság, két világháború és két szélsőséges világnézet diktatúrája. A vasfüggöny elhúzása után tizennégy évvel ismertük meg először az ifjú magyar írót, Gerlóczy Mártont. 2003-as Igazolt hiányzás című bemutatkozó könyve nagy sikerre tett szert, szidták és méltatták az újságírók, elismeréssel írtak róla a magyar irodalom és filmművészet nagyjai is. Ennek a biztatásnak eredményeképp – és személyes fájdalmának artikulálására – vágott bele Váróterem című regényébe.

Főhősünk Valdemars, az erősen ciorani életfelfogással rendelkező nihilista újságíró és világvége-próféta, aki cikkeiben a Föld hanyatlásáról ír, hétköz- és ünnepnapjait a nagyváros ismert monotonitásával éli: otthon, meló a könyvesboltban, kocsma, kocsma, kocsma, otthon, stb. Barátjával, Svetoval múlatják az időt, miközben az élet fájdalmas, értelmetlen voltáról, a pusztulásról értekeznek. Ezzel párhuzamosan szenved Valdemars gyermekkorát meghatározó karaktere, nagyapja, aki súlyos beteg, lassan, de biztosan épül le.

A Váróterem világa az Igazolt hiányzásénál jóval komorabb, megkeseredettebb, nem titkoltan apokaliptikus. A földi lét entrópiáját kísérli meg bemutatni, a globálistól az egyéni sorsig. Míg Valdemars cikkeiben a világegyetem és földgolyó pusztulásának elméleteit tárja elénk, addig nagyapja betegsége az emberi tragédiák leképezése. A hanyatlás, rothadás jelen van a kocsmában, a magánéletben, a beszélgetésekben.

A regény párbeszédei önmagukban is megérdemelnek néhány szót. Valdemars, bár barátnőjével, Kadrival, sorstársával, Svetoval és másokkal is rendre beszélget, a regény olvasása közben az volt az érzésem, hogy akár egy jobbfajta filozofikus műben, a mellékszereplők is mintha csupán a célból volnának, hogy Valdermarsnak legyen kivel vitatkoznia és kifejtenie nagy depressziós világképét.

Az egyetlen, keveset szóló, de annál – irodalmilag – élénkebb személyiség nem más, mint a könyv életre hívója: a nagyapa. Az ő élete valódi antitézise, vagy, ha úgy tetszik, alternatívája a nagyvárosi létnek. Valdemars gyermekkori emlékei, a hozzá fűződő mélyen bensőséges, fájdalmas-szeretetteljes kapcsolat az igazi fűtőeleme a szerkezetnek. Ahogy a regény halad előre, egyre jobban megismerjük kettejük kapcsolatát, melyet a megrázó végkifejletig pontosan, érzéssel ábrázol Gerlóczy Márton.

Mindig várunk valamire. Szereplőink a halálra, a pusztulásra, a változásra. Nem a cél, a valamiért várakozás, hanem a puszta tény a lényeg. Erőtlenségük, a mozdulatlanság, ez a sztázisz a regény másik központi témája. És az unalom is addiktív, akárcsak a drogok, az olcsó pia, vagy az önmarcangolás. Bele lehet szokni, és a várakozásban meghal a vágy. Gerlóczy karaktereinek életszemlélete foltokban buddhisztikus. Irány a nirvána.

Közép-Európa fiataljainak élete is ilyen ’várakozás a várakozásért’ modorban telik. Mint a regény minden oldalán olvasható: „Akinek esze van, és teheti, elmenekül az országból”. De lehet-e ez bármire is megoldás, vagy csak egy 1989-től induló, egyre erősödő trendről van szó?


Ha úgy látjuk a világot, ahogy Gerlóczy Márton látja, akkor, még ha megoldásnak nem is az igazi, azért alternatívának sem utolsó.