Főkép

1943, a Fekete-tenger. Harsch kapitány – régivonalas, dicsőséghajhász tengeri medve – parancsnoksága alatt az U-70-es több napja próbál nyomára akadni a szovjet flotta büszkeségének, a Sztálin csatahajónak. Kitartó erőfeszítésük meghozza gyümölcsét, a tenger fenekére küldik a hadihajót. A sikernek azonban nem örülhetnek sokáig, egyrészt az egész Fekete-tengeri szovjet flotta őket próbálja kézre keríteni; másrészt megindul a szovjetek nyári offenzívája a szárazföldön, így az addig biztos pontnak látszó bázisuk – Várna – elesik. Nem marad más választásuk, a Boszporuszon kell áthajózniuk, ha biztonságba akarnak kerülni. De az Égei-tenger felé vezető kijáratot elzárták az oroszok…

Kessler új könyvében a tőle megszokott módon izgalmas történetet mesél el, amelyben további részleteket ismerhetünk meg a II. Világháborúban résztvevő német katonák életéről.

1943-at írunk, és szép számmal mutatkoznak a jelek, amelyek előre vetítik a náci Németország bukását. Az U-70-es legénységének jelentős részét már rendkívül fiatal – tizenhét, tizennyolc éves – zöldfülű fiúk adják, akik még a megfelelő kiképzéssel sem rendelkeznek. A szövetségesek most már szinte naponta elsüllyesztenek egy U-boat-ot, a német tengeralattjárók által a tenger fenekére küldött hajók száma pedig egyre csökken.

Kessler tökéletesen képes visszaadni, ahogyan a legénység lelkesedése és hite lassan semmivé lesz, és ezek helyét átveszi az élni akarás, a minden áron életben maradás ösztöne.

Harsch kapitány egyre inkább beteges rögeszmévé váló dicsőséghajhászása és a Kriegsmarine magasabb eszmeisége iránti vakbuzgósága lassan maga ellen fordítja a hajó legénységét. Egyedül Jungblut áll a lassan nyílt lázadással fenyegető események és a kapitány között. Nincs egyszerű helyzetben. A kapitány elvárja tőle a feltétlen engedelmességet, hogy képes legyen kordában tartani a legénységet, még ha a halálba mennek is. Másrészt – mint azt az előző részekben is olvashattuk – Jungblut mindig is kiállt a legénység mellett a mindenkori kapitánnyal szemben.

Az elsőtiszt számára a fiatal Hitze kivégzése az utolsó csepp a pohárban. Jungblut ekkor lesz kénytelen belátni, hogy képtelen Harsch-t ésszerű döntések meghozatalára rábírni. Bár valamilyen szintű lojalitás még mindig marad benne kapitánya iránt, ez már korántsem az a feltétel nélküli engedelmesség és tisztelet, ami a Fekete-tengeren jellemezte.

Kessler a komor hangulat oldására Obermaat Frenssen-t veti be. A tenyeres-talpas hamburgi altiszt karaktere, külön kalandjai, beszólásai mind-mind jól ellenpontozzák a felgyülemlő feszültséget. Ezen túlmenően Frenssen az az ember, akin keresztül Jungblut a legénységgel megtalálja a hangot és tartja a kapcsolatot. Az Obermaat az elsőtisztet részesíti „előnyben” a kapitánnyal szemben, ha valami probléma adódik, így óhatatlan, hogy valamivel többnek érezzük a két katona közti kapcsolatot a bajtársiasságnál.

Azt hiszem, pontosan ezen a két emberen keresztül képes Kessler valós képet festeni a náci Németország azon katonáiról, akik semmiben sem különböztek a szövetségesek bármelyik katonájától. Hisz ahogyan Frenssen mondja Jungblut-nak a Sztálin elsüllyesztése után: „Mindannyian szegény ördögök vagyunk, uram, egytől egyig mindannyian.”