Főkép

Ha lehet fokozni mindazt, amit eddig Georges Simenonról leírtam, akkor ez most esedékes, mivel úgy érzem, a Maigret habozik estében különösképpen megmutatkozik az író hangulatteremtő képessége.

Hasonlattal élve, a mesterszakácsok esetében az ember nem csodálkozik el azon, ha saját kreációjú ételkölteményekkel kápráztatja el a vendégeket (elvégre ezért mesterszakács), ám, ha jól ismert ételt tálal fel, akkor könnyűszerrel eldönthető, fogyasztottunk korábban jobbat, vagy ezt tekintjük az eddig legjobbnak. Nekem az utóbbi két évben megjelent és eddig elolvasott tizenhat kötet közül ez tetszik a leginkább, amely értékelés nem csak az életművön belül helyezi el a történetet, de azonmód a többi krimiszerző hasonló témájú írása fölé is emeli (hamarjában Ed McBain: Ki öli meg a Ladyt? című regénye jut az eszembe).

Ez a bevezető már jelzi, Simenon ezúttal jól ismert alapokra építkezik: a törvény emberét ismeretlen egyén levélben előre értesíti a hamarosan bekövetkező bűnesetről. A történet ettől kezdve arról szól, miként próbál meg a főszereplő – jelen esetben Maigret felügyelő – időben közbelépni, leleplezni a levélírót, megakadályozni a gyilkost, és a többi, és a többi.

Kézbevétel után Maigret valamiféle belső ösztönnek engedelmeskedve nem dobja szemétkosárba a névtelen levelet, hanem komolyan nekilát a nyomozásnak, ami a megszokottnál sokkal jobban foglalkoztatja. Mondhatni megszállottjává válik az ügynek, kényszeresen próbálja beleélni magát az érintettek lelkivilágába, így megérteni motivációikat, mivel érzi, ezúttal komoly figyelmeztetésről van szó, nem holmi futóbolondtól származó tréfáról.

Simenon mindeközben olyan hangulatot teremt, ami nem csak a helyszín és a nyomozók egymásra hatását érzékelteti, hanem (és ezt nem érzem túlzásnak) minden eddiginél jobban megmutatja Maigret belső világát. Ezért aztán, ha mást nem is, de ezt a könyvét mindenképpen muszáj elolvasni.

A szerző életrajza